Leveleki (Löwentritt) Eszter pedagógus (1917 - 1991) emléktáblája a bánki tó partján[1]
(épített környezeti érték)

Leveleki Eszter zsidó származású édesapja a tatabányai cementgyár igazgatója, anyja tanítónő volt. Eszter a budapesti Szent Orsolya-zárda tanítóképzőjében 1936-ban tanítói oklevelet, az Állami Tanítóképző és Óvónőképző Intézetben 1948-ban óvónői képesítést szerzett.

Leveleki Eszter

Tanulmányai befejezése után 1936–1938-ban Nemesné Müller Márta Családi Iskolájában dolgozott, majd a Családi Iskola pedagógiai elvei szerint 1938-ban magánóvodát nyitott (1948-ig állt fenn) és elkezdte a Vidám Vakáció elnevezésű nyári nyaralásokat (kezdetben Méreiné Molnár Verával, 1938–1978). A II. világháború után 1945–1949-ben, Burchard-Bélaváry Erzsébet mellett a budapesti óvodahálózatban is dolgozott. Az 1950-es években azonban a Rákosi-rendszerben nem kapott munkát (alkalmi munkákat vállalt: esőkabátokat hegesztett otthonában, a budapesti Ganz utcában). Csak az „enyhülés„ éveiben térhetett vissza, 1962–1976-ban a Pest Megyei Csecsemőotthonok Központjában állami gondozott gyermekekkel foglalkozott.

Leveleki Eszter a reformpedagógiát valló Családi Iskola híve volt, amelynek lényege a bensőséges, szabad és igényes légkör, ahol a közösség hozta létre, és változtatta meg a törvényeket, a nevelő csak segítőként közreműködött a közösség életében. Az iskola középpontjában a játékos tanulás állt, ahol a gyermekek önálló személyiségét mindig tiszteletben tartották. Eszter nevéhez fűződik a Családi Iskola nevelési elveinek továbbfejlesztése, az ezen elvek alapján történő bánki gyermeküdültetések megszervezése. Modelljével megvetette a nyaraltatás pedagógiájának alapjait, 1938 és 1978 között több mint 800 gyermek üdült a bánki tó partján; ahol a foglalkozások helyszíne a bánki tó és természetes környezete volt, a szállást pedig egy család portáján alakították ki.

A ház 1967-ben

A foglalkozások fő eleme a szabad játékon alapuló közösségi szerveződés volt, amelynek keretét a bánki gyermekállam (Pipecland) demokratikus királysága alkotta. Pipecland polgárai gyermekek voltak, akik a tábor kezdetén megalakították országukat, demokratikusan megválasztották az „ország” vezetőit, megszavazták a törvényeket, felállították a bíróságot is (ahol védő, ügyvéd és esküdtszék is működött; a legsúlyosabb bűn a játékrontás volt!). Pipecland királya mindig a legkisebb gyermek volt, akinek nevében egy régens „uralkodott”; a helyi társadalom bocsokra, medvékre és kamarásokra oszlott. 

Megalkották az állam himnuszát, kialakították a közösség sajátos ünnepeit, gyermekművészek, -írók és -színészek dolgoztak a helyi gyermekművésztelepen, -színházban, gyermekújságírók számoltak be naponta a kolónia életéről a helyi (kézírásos) lapban, illetve faliújságban, sőt egy idő után a pipecek saját nyelven (nyelvjárásban) beszéltek egymással. Évről évre „olimpiai bajnokságokat„ is rendeztek, túrákat szerveztek a közeli településekre, ismerkedtek a természettel, a környezettel. Persze a gyermekközösséget időről-időre nagy veszedelem is fenyegette: minden évben egy-egy „külső ellenség” támadta meg az országot, ilyenkor kitört a (szám)háború, s az ezzel összefüggő nyomkereséses, „indiános” összetett kalandjátékok.

Bánkon minden megengedett volt, ami nem volt veszélyes: sokan fennhangon szavaltak, mások ódivatú kalapban jártak. Eszter (akit mindenki tegezhetett) csak néha avatkozott bele a játékban, bár a távolból természetesen mindig ő irányított. Nem tűrte viszont, hogy gyermekek megbántsák vagy megalázzák társukat. Az anekdota szerint egyszer egy hatalmas fülű kisfiú került be a bánki táborba, ahol rögtön kicsúfolták őt a többiek óriási ékítménye miatt. Eszter nyomban közbelépett: rendkívüli „fülhosszúsági versenyt” írt ki, amelyet természetesen az új jövevény nyert meg, hiába is próbálták a többiek saját fülüket meghosszabbítani…

A nyári tábor valódi, állandó cserélődő szerepjátékokon alapuló gyermek-önkormányzatként, gyermekfantázia-államként működött. Az egész „ország” kialakítása Leveleki Eszternek, a gyermekszabadidő kísérletező nagyasszonyának érdeme; s az is, hogy számos későbbi ismert személyiség (pl. Ascher Tamás, Fischer Ádám, Fischer Iván, Mácsai Pál stb.) kapott itt életreszóló útravalót.

Eszter pedagógiáját viszont nem könnyű jellemezni: keveset írt, nézeteit nem rendszerezte, életműve a negyven évig működő bánki gyermekállam volt, jóllehet tapasztalatairól több előadást is tartott a Zsámbéki Tanítóképző Főiskolán. Munkásságáról azonban sok mindent elárul, hogy Eszter halála után megkezdődött a bánki táborozások reneszánsza: a „pipecek” nyaranta újra találkoznak, elkezdték összegyűjteni az egykori Vidám Vakációk dokumentumait (fotókat, hírleveleket, illetve az élet egyéb emlékeit őrző tárgyakat).

Leveleki Eszter emlékét Bánkon és Budapesten, Ganz utcai házán emléktábla őrzi. A bánki táborozók halála után Leveleki Eszter Alapítványt hoztak létre. Síremléke a budapesti Farkasréti temetőben van.

Emléktáblája Budapesten …

és Bánkon

„Ellenpedagógia a tóparton” címmel 2015. március 27. és 2015. augusztus 31. között egy fotókból álló kiállítás emlékezett Leveleki Eszter bánki működésének évtizedeire a Magyar Néprajzi Múzeumban.
 

Összeállította: Végh József mkl

[1] Kozák Péter írásának felhasználásával, http://www.nevpont.hu

Bánk rengeteg titkot rejt ma is. Érdemes azonban eme szépségek, csodák nyomába eredni, felkutatni. Sokféle tanulmány, régebbi monográfia közöl részeket falunk múltjáról, szokásairól.

A falu nevezetessége, legfőbb vonzereje, a közepén elhelyezkedő közel hét és fél hektáros vízfelületű tó. Ennek köszönheti ismertségét, idegenforgalmát.

Ha a szűkebb környezetet nézzük, Nógrád megye nyugati része - a volt Rétság járás területe - meglehetősen változatos képet mutat néprajzi, népességi szempontból. Ha csupán az idősebbek viseletében is, de mind a mai napig felfedezhetők a palócságra jellemző ruhadarabok, és emellett meglehetősen sok településen figyelhetjük meg az itt élő szlávok és német nemzetiségiek népi öltözködési hagyományait.

70 évvel ezelőtt reggelente szájból mosakodtak. Dologidőben, még ma is így tisztálkodnak. Később fatálakban, amelyet cigányok készítettek „topolyafából”. Házi mosószappant használtak. Majd ezt kiszorította a románcozott lavór és szagos szappan.

A Szlovák Nemzetiségi Kiállítás egy régi szabadkéményes parasztházban mutatja be a helyi szlovákság XIX. századi életét, viseletét, berendezéseit, használati tárgyait.

A bánki faluközpontban lévő pince a régi idők hangulatát őrzi. Építtetője még 1937-ben is fontosnak tartotta, hogy az építés évszámát és a tulajdonos nevének kezdőbetűjét egy kőtáblába vésessék a homlokzat díszéül. A pinceházat Simon János kőművesmester építette. Belül boltozatosan ki van rakva kővel. Ő faragta az építtető névmonogramját és az építés évét megörökítő kis táblát is. A tábla jelentése: Épült 1937-ben Krisko János számára.

Bánk későbarokk temploma 1783-ban épült. 1784. augusztus 6-án szentelték fel, Kellisch Sámuel lelkészsége idejében. Az ő irányítása alatt készült el a paplak is. „Harcos, bátor egyéniség lehetett, aki sziklaszilárd hittel küzd Mária Teréziához intézett felirataiban népe vallásszabadságáért, hitének gyakorlásáért.” – írta róla 1959-ben, a templom fennállásának 175. évfordulójára készült visszaemlékezésében L. Kovács András lelkész.

Egy temető az élő falu tükörképe. Ha valaki végigsétál benne, sok mindent megtudhat a településről is. Megismerheti történetét, nyelvét, nemzetiségét, vagyoni helyzetét, szokásait.

A katolikus temető mellett a fák között található az egykori zsidó temető. Már ami megmaradt belőle. Bár jelentős zsidó lélekszám sohasem volt a településen, mégis minden bizonnyal több sír is állt valaha itt. Meglehet, hogy az avar alatt még lapul néhány sírkő. Mára két héber és egy magyar nyelvű látható mindössze. Megőrzésük mindamellett fontos, hiszen hozzá tartoztak a település múltjához.

Bár a falu lakosságának nagy része az evangélikus vallást követi, a római katolikus temetőben való sétánk kapcsán szólnunk kell katolikus vallás bánki jelenlétéről is.

1934-ben született Esztergomban. 1963-ban szerzett diplomát az Iparművészeti Főiskola díszítő szobrász tanszakán Dósa Farkas András, Borsos Miklós és Illés Gyula növendékeként.

A szobor a Tó Wellness Hotel kertjébentalálható. Alkotók: Győrfi Lajos. Felállítás éve: 2004. A művész nagy empátiával, szeretettel és tisztelettel mintázta a korszakos jazz-zenész portréját. Kecses, szakított andezit sziklára helyezte a portrét úgy, hogy a trombita tartása ne zavarja az arcjáték érvényesülését, jól látható legyen az ujjak játéka.