blokk címe
(épített környezeti érték)
Egy temető az élő falu tükörképe. Ha valaki végigsétál benne, sok mindent megtudhat a településről is. Megismerheti történetét, nyelvét, nemzetiségét, vagyoni helyzetét, szokásait.
A sírkő emelésének szokása a Közel-Keletről ered, ahol sok helyen a homok nem nyújtott kellő védelmet a holttestnek. Azért, hogy a holttest békében, nyugalomban feküdjön az anyaföldben, a rokonok, barátok köveket hordtak az elhunyt sírja fölé, hogy a testet ne kaparintsák meg a vadállatok.
A kisebb-nagyobb kődarabokat végül a sírkő váltotta fel, amely egyre szebb és egyre művészibb lett, és rituális szerepet is kapott. Egyes vélemények szerint a sírkövet a zsidók azért emeltek, mert a vallásjog szerint tilos az apai ágon papi családból származó férfinak holttesthez közelítenie, ezért a sírokat igyekeztek minél jobban láthatóvá, megkülönböztethetővé tenni, nehogy véletlenül megközelítsék azt.
A régebbi temetkezési szokások kollektív érvényű utasításokat tartalmaztak arra nézve, hogy miképp is kell eltemetni valakit nemére, korára és társadalmi rangjára nézve. Ezek a szokások megszabták a holttest előkészítési módját, és intézkedéseket tartalmazott arról, hova is temetik el az elhunyt földi maradványait.
A végső nyughely fölé emelt sírkő manapság nemcsak mementó; információt tartalmaz, hogy ki is az, aki ott fekszik és hány éves volt. A rokonok, családtagok, barátok így találják meg az elhunytat a temetőben, és így tudják leróni tiszteletüket.
Az evangélikus sírköveken megjelenik sokszor a fűzfa is, amely lefelé hajló ágai révén a gyászt, a szenvedést és a szomorúságot is jelképezheti (innen a név: szomorúfűz). A zsidó hagyomány szerint a babiloni fogságba hurcolt zsidók fűzfákra akasztották a hárfáikat, miközben sírva emlékeztek hazájukra. Az evangélikus és a református szimbolikában is megjelenik a fűzfa, ami a gyász és a halál jelképe lett; s gyakori motívum a sírköveken, fejfákon.
A bánki evangélikus temetőben is gyakorta megjelenik a régi sírköveken a fűzfa-ábrázolás, a csillag és virág motívumok mellett. Az ősi – gyakorta még szlovák nyelvű – sírokat egy kiváló kezdeményezésként elhelyezték a temetőbe felvezető út két oldalán. Sajnos a legtöbbjük romhányi homokkőből készült, így némelyik elolvasása ma már alig-alig lehetséges.
Összeállította: Végh József mkl
Ha a szűkebb környezetet nézzük, Nógrád megye nyugati része - a volt Rétság járás területe - meglehetősen változatos képet mutat néprajzi, népességi szempontból. Ha csupán az idősebbek viseletében is, de mind a mai napig felfedezhetők a palócságra jellemző ruhadarabok, és emellett meglehetősen sok településen figyelhetjük meg az itt élő szlávok és német nemzetiségiek népi öltözködési hagyományait.