Vissza az ÉRTÉKTÁR főoldalára  |

A bánki népviselet

Hogyan kerültek Bánkra a szlovákok?
      Ha a szűkebb környezetet nézzük, Nógrád megye nyugati része - a volt Rétság járás területe - meglehetősen változatos képet mutat néprajzi, népességi szempontból. Ha csupán az idősebbek viseletében is, de mind a mai napig felfedezhetők a palócságra jellemző ruhadarabok, és emellett meglehetősen sok településen figyelhetjük meg az itt élő szlávok és német nemzetiségiek népi öltözködési hagyományait. Ez utóbbiak még némiképp jobban is megőrizték viseletüket, annak ellenére, hogy a térségre is jellemző volt a XIX. sz. végén induló magyarosító politika, s a közelmúlt mindent összemosó fél évszázados irányvonal sem kedvezett a hagyományok ápolásának.     Ha a térség térképére nézünk, feltűnhet, hogy azok a települések őrizték meg magyarságukat - s ezzel együtt palócságukat - melyek felfűzhetők a Börzsöny hegység lábához simuló karéjra; Diósjenő, Tolmács, Borsosberény, Nagyoroszi, Drégelypalánk, és Hont tartozik e láncolatba. Rajtuk kívül csak Romhány sorolható a térségből a palóc népességhez. Mindennek magyarázatát történelmünkben kereshetjük. Az említett településeken figyelhető meg ugyanis leginkább a lakónépesség folytonossága. Már a tatárjárás mindent elpusztító borzalmai során csak azoknak volt esélyük a túlélésre, kik még idejekorán menedéket kereshettek a Börzsöny rengetegében. Az évszázadok folyamán a vidék számtalanszor áldozatul esett a háborús célpontjaik felé igyekvő német, török és magyar hadak fosztogatásának. Valahány alkalommal seregek vonultak keresztül a vidéken Nógrád, Drégely vagy távolabbi várak el - vagy visszafoglalására, mindig az itt élő egyszerű emberek is kárát látták a hadimozgásoknak.     A török hódoltság másfél évszázada alatt úgyszintén sokszor menekültek végső elkeseredésükben az oltalmat, élelmet nyújtó hegyek közé. A török elvonultával szánalmas kép tárult a vizsgálódó elé. Csak az említett településeken volt némi lakónépesség, a Cserhát nyúlványainak védelmet nem jelentő lankáin élők jórészt elpusztultak, elmenekültek.     Csak lassan indult újra az élet, a föld megműveléséhez pedig munkás kézre volt szükség. A vész elől elmenekült, s most visszatérő földbirtokosok igyekeztek újra telepíteni területeiket, de szép számmal érkeztek a könnyebb megélhetés reményében önkéntesen útnak indulók is. Az újhazát keresők elsősorban a felvidéki szlovákság köréből kerültek ki. Kivétel közülük Berkenye esete. A váci püspöki uradalom ugyanis ide -elsősorban erdei művelésére - német telepeseket hozott birtokára. Az itt felszaporodott népesség egy része aztán továbbállva alapította meg Szendehelyet s később Katalinpusztát.      A jövevények évszázadokon keresztül őrizték kultúrájukat. Különösen igaz ez a németekre, kik az óhazától elszakadva nemigen találtak a közeli környezetben azonos kultúrkörből érkező népességet. E zártságból eredően s az eltérő gyökerek miatt, bár Diósjenő közvetlen szomszédságában egyaránt található hagyományait ma is őrző szlovák és német település /Nógrád és Berkenye/ a néprajzi vonatkozások egymásra hatását egyáltalán nem fedezhetjük fel. Csupán a XX. sz. második felében indult meg a valamiféle közlekedés a falvak között az egyre gyakoribb "külső" házasságkötések révén. Ekkorra oldódtak fel csupán annyira a kötelezően követendő normák, melyek korábban nemigen tették ezt lehetővé. A falvak közötti rokonsági kapcsolatok kialakulását más szempontból igen erősen meghatározzák a vallási kötelékek.     A török hódoltság után, a veszteség pótlása érdekében, 1699-ben a Zichy és a Balassa család tagjai telepítették újra a falut a Felvidékről Túróc megyéből érkező evangélikus szlovákokkal.

Viseleti darabok[1]
     A pendel, pentő („rubacs”) három-négy szél kender-, pamukos-, félpamukos vászonból készül. Az egyes széleket házi cérnával, kézzel varrják össze. Átlagos hossza kb. egy rőf (65-70 cm) térdig ért. Hosszát mindig viselőjének magassága és a divat által diktált szoknya hossza határozta meg. A pendel eleje sima, két oldalt rakott vagy ráncolt. A hasadék régen hátul volt, újabban oldalt van kb. egy arasznyi. Ráncok egy irányban vannak szedve, hátul csak akkor, ha viselőjének lapos fara van és erősíteni kívánja. Meghatározza a pendel ráncolását még az a tény is, ha sovány viseli, akkor apróbb ráncba szedi, hogy erősítse magát. Arra nagyon ügyelnek, hogy a hasnál ne legyen ránc.     Elkészítése és szabása attól függ, hogy hány szélből készül, ha pl. három szélből varrják, akkor az eleje és hátulja van egy-egy szélből, a harmadik szélt felébe hajtják. A felébe hajtott vásznat nem szabályos átló mentén, megközelítően egyforma részre szabják. Szabás után így három vászon darabot nyernek, a két keskenyebb vásznat középen összevarrják. A két trapéz alakú vásznat a pendel elejéhez, illetve hátuljához varrják oly módon, hogy a keskenyebb szél felülre kerül, a szélesebb rész alul marad – a pendel aljának bővebbnek kell lennie - . A szabásból adódó egyenetlenségek megszűnését a házivászonnak, a kívánt méretre való nyújtásával érik el. Ugyanis a két darab trapéz alakú vászon oldalai hosszabbak a pendel elejénél és hátuljánál. Összevarrásánál a pendel elejét illetve hátulját nyújtani kell a trapéz alakú vászon oldalaihoz.


A pendel

Ha négy szélből készül, akkor a négy szélt összevarrják, ráncokba szedik, keskeny gallérba varrják, madzaggal kötik meg hátul egy csomóra, majd előre hozva maslira kötik. A századforduló után horgos kapocs került a helyébe.     Általában mindenki maga készítette el a pendelét, aki nem tudta, annak édesanyja varrta meg. A leányok kelengyébe kapták, számuk mindég a vagyoni helyzettől függött, szegényebbeknek 2-3, gazdagabb leányoknak 20 is volt. A hétköznapi pendel kenderből, a vasárnapi pamukos vászonból készült.      A pendelt csak a széle ujjú („siroka kosele”) rövid inggel hordták. Ha keskeny ing („uszka kosele”) volt rajtuk, akkor nem vettek fel hozzá pendelt. Mosás után csak ráncolták, nem vasalták, összecsavarva tették a sublót fiókba, madzagjával összekötve.     A pendelt általánosan a 30-as évekig hordták, fokozatosan hagyták el viselését. Férjhezmenetel után még 2-3 évig felvették az első gyerekig. Helyette többnyire a második világháború után alsónadrágot „bugyit” viselnek. Ma már csak egy pár idős asszony hord a faluban pendelt.      A pendelre fehér gyári sifonból készült alsószoknyát „fehér vasalt szoknyát” vettek fel, 4-8 szélből készítették, alján 8-10 cm-es felhajtással. Alját gyári csipke v. slingelés díszítette. Apró ráncú, keskeny gallérba szedett, oldalt kapoccsal csukódó. Keményítve viselik 25 éves korig, utána puhán, 30 éves kortól az asszony felváltja a fehér alsószoknyát sötétkék, vagy fekete karton, illetve „barhet” „szegett” szoknyával. Ezek is 4-8 szélből készültek, az aljuk bécsi piros posztóval szegett és különböző színű kartonnal voltak pléhelve. Idősebb korban fekete szövettel vagy bársonnyal szegik fel az alsó „szegett szoknyák” alját. Oldalán lévő hasítékát kapoccsal zárták. Az alsószoknyák felvevése a fejen keresztül történik.      Bánkon háromféle inget használnak; keskeny inget, („uszka kosele”) széles ujjú inget („siroka kosele”), és félinget („oplecko”). E háromféle inget majdnem mindenki maga készíti. Szabása egyszerű, formái a vászon, illetve a gyolcs szélességéből adódnak. A század eleje körül csak egyféle inget használtak, kenderből szőtték az úgynevezett széles ujjú vagy félinget („siroka kosele”). E széles ujjú ing a mellévarrott ujjú típushoz tartozik. „Ez a szabásforma valamennyi szláv nemzetiségünknél otthonos, sőt, ezek kizárólag eszerint szabnak”, írja Palotai Gertrud 1931-ben.     Az ujjak egyenesen a nyakból indulnak ki olyanformán, hogy a mell- és hátrészt alulról, felfelé haladva, kétoldalt összevarrják, fent pedig arasznyi nyílást hagynak. Ugyanilyen nagyságút hagynak az ujjvarrás felső végén is. Az ujj egyik szélét a mellrészhez, másikat a háthoz varrják, s ezzel az ujj felső széle egy vonalba kerül a középrész felső szélével és így kör alakú. A nyakkörüli ráncokat egy keskeny, sima csíkkal befogják és leerősítik, azaz „gallérba” varrják, az ujjak végén pedig a kézelő tartja össze a húzást. Az ing eleje végig nyitott, nyakkivágása fonott kenderzsinórral kötődik. Kézelője mindig színes, mosó pamuttal kereszt szemes technikával kivarrott, alját a legtöbbször horgolás díszíti. A szegényebbek, kiknek kevesebb volt a kenderföldjük, azok pamuttal keverték a kendert. Így a derék kendervászonból készült, az ujjak „pamutosvászonból”. Később ez divat lett, hogy az ujjak fehérebbek legyenek „pamutosvászonból” készültek.      E széles ujjú ingeket a pendelhez hordták közvetlenül a test fölött. Nyakban kötötték meg, alsó végeit egymásra hajtották, s a szoknyával lefogták. Ennek a rövid ingnek egy másik változatát valamivel később viselték pendellel a széles ujjú ing helyett, amikor az már nem volt „divat”. E rövid ing, bevarrott ujjú, hasonlít a hosszú inghez, csak rövidebb és az ujjának végén a kézelőn nem keresztszemes hímzés van, hanem laposöltéssel kivarrott szabadrajzú hímzés. Ujjai, vállfoltjai és a pálha sifonból készült, eleje 3 porcelán gombbal csukódott. Egy-egy leány 10-14 szeles ujjú inget kapott.

Keskeny vagy hosszú ing („uszka kosele”). A bevarrott ujjú ingek típusához tartozik. Kétoldalt, a férfiingekhez hasonlóan ujjai T-alakban illeszkednek a középrészhez. A testet fedő rész – az ing eleje és háta – vagy egyetlen darabból van, a vállnál felébe hajtva, s a nyakkivágás behasított, vagy pedig a mell és a hátrész a két vállon illeszkedik össze, s a nyakkivágás így önként adódik. Az ing eleje és háta többnyire kendervászonból készül, míg az ujjak, a vállfolt és a pálha pamutosvászonból.
     A nyakkivágást keskeny pánt fogta össze, az ujjak a vállnál és a kézelőnél sűrű ráncolású – négy-öt cérnára szedett – gombolására porcelán gombot – kék, piros, fehér – használtak, mikor milyen színűt lehetett kapni. Kézelői mindenkor színes pamutfonallal – fekete-piros, kék-piros – keresztszemes technikával készültek. Ugyancsak hímzés, vagy monogram került a nyakkivágás végére is. Század elején csipkével is díszítették az ingek ujjait, de csak a módosabbak, mert a csipke drága volt és nem mindenki tudta megfizetni.
     Ha ezeket a hosszú ingeket vették fel, akkor nem vettek alá pendelt. Mai napig több idős asszony van a faluban, akik még ezeket az ingeket hordják.
     Hétköznap a kenderből szőtt ingeket hordták, mert azon nem látszott annyira a piszok, mint a pamutoson. Az ing ujját, amit apró ráncokba szedtek, melegben a könyök fölé tolva, hidegben kinyújtva – az alsó karközépig – viselték. Az inget éjjel-nappal hordták. Hetenként váltották. A tóban kimosott inget a ráncok mentén kihúzogatták. Újabban az ujját vasalták is. A megszáradt, kiterített inget felébe hajtották, majd a két ujját ezekre visszafektették s az egészet hosszában újra összehajtották.
     A pendelt („rubacs”), a széle ujjú inget („siroka kosele”), és a keskeny inget („uszka kosele”) maguk szőtte vászonból készítették. „Mivel a vászon az egyetlen darabban futó csík, érthető, hogy szélessége volt az, melyhez elsősorban alkalmazkodni kellett. Ezt az is bizonyítja, hogy az ingrészek szabása szorosan összefügg a használatos szövőszék nyüstszélességével. Természetes, hogy a sok munka árán előállított vászon minden csepp darabkája becses volt készítője szemében, s így a leggazdaságosabb felhasználására való törekvés az, ami az ingrészek szabását meghatározza. Veszendőbe egy tenyérnyi darabka sem megy, s ez az egyik oka annak, hogy a népi ingek mindig négyszögletes egyenes darabokból készülnek.”
     Szövés után a vásznat egy pár napig langyos vízben áztatták. Szövés közben a felvető fonalat „kenővel” kenték meg, hogy ne szálasodjon és ne szakadjon. A „kenő” összetétele: zsíros, főzött keményítő, amiben a fonal színezése kedvéért kevés kukorica lisztet is kevertek. A „kenőt” sikálókefével vitték rá a fonalra. Amikor ez kiázott, akkor a lugozóba került. Erre a célra egy hordót használtak, aljába törött cserépedényeket raktak, erre tették rá szépen elrendezve a szövött vásznat. Tetejére tették a „hamutartós” lepedőt. Langyos, majd forró vízzel kezdték öntözgetni. A hordó alján lévő lyukba zsupszalmát tettek, ezen folyt le a víz egy dézsába vagy vödörbe. A lefolyt vizet ismét melegítették, majd 10-15-ször megismételték az öntözést. Lugozás után a vásznat kivitték a tóra öblíteni. A lugozás mindég tavasszal kezdődött. Naponta beáztatták és kiterítették a napra fehéredni. Többször megismételve olyan fehér lett a kenderből szőtt vászon is, mint a pamutosvászon.       Fehér gyolcsból, sifonból készítették a harmadik típusú inget, a „félinget” („opleckó”). Ezeket az ingeket csak leányok és fiatalasszonyok hordhatták, de az utóbbiak is csak addig, amíg gyerekük nem született. Ez a ing is bevarrott ujjú vállfoltos, pálhás darab. Nyaka keskeny pántba szegett, eleje legtöbbször szegőzött „forhamentlis”. Ujjai igen bővek, apró ráncokba szedettek, a vállnál és a kézelőnél, - 4-4 szál cérna – ujjai könyékig értek, álló ráncokba keményítették. Az ujjak végén gyári hímzéses fodor került.
      Ezt a formát 50-60 éve hordják vasárnap és ünnepnap a fiatalok. A félinget kékíteni is szokták. Ebből az ingből 3-4 is volt egy leánynak. Változás ezeknél az ingeknél csak az ujjak végére kerülő gyári hímzéses fodornál mutatkozik. Ízlés szerint változik, hogy elejét szegeződik, vagy a nyakkivágás végére gyári hímzést varrnak, vagy esetleg monogramot tesznek.
     Fiatal leányok és asszonyok hordják ma a keskeny ingnek egy elkorcsosodott változatát („uszka”). Ez is bevarrott ujjú ing. Akad olyan darab, melynek dereka kendervászonból, sifonból, félpamutos vászonból, vagy anginból készül. Vállfoltja és pálhája a derék anyagából készül, legtöbbször sifon. Az ujjai teljesen szűkek, széles hímzés díszíti, fent „forhamentli” lent a végén gyári csipke.
     Két inget csak nagyon sovány asszonyok vesznek magukra, szoptatáskor rövid derekú inget hordanak.
     A bánki nők és férfiak egyaránt viseltek kötényt. Anyaga: vászon, gyolcs, kékfestő, klott, batiszt, selyem és lüszter. A század elején a kék illetve fekete festő kötényeket hordták vasárnap és ünnepnap, a házkörüli munkára kendervászonból készítettek maguknak kötényt.
     A legrégibb típusú kötény a „bőkötény” („sata”). E kötényt csak ünnepnapokon hordták. Anyaga „habos”, „lángszínű” festő. Három szélből készült. Ha az anyag duplaszéles volt, akkor csak két szélből. Apró ráncolású, fönt 2-4 ujjnyi gallérba szedték. A szoknyát majdnem körülérte, hátul gombbal, vagy horgoskapoccsal csukódott. Hossza megegyezett a szoknya hosszával. Minden szoknyához volt ilyen „bőkötény” és ugyanilyen kendő is tartozott egy öltözethez. A századforduló után ugyancsak a kék vagy fekete festőből készült kötényeket hordták. Ezek már csak a szoknya elejét takarták. Szabása is igen egyszerű volt. Az anyag szélességét vették alapul, egy szélből készült. „Forhamentlivel”, margitöltéssel és színes gyári hímzett keskeny szalaggal díszítették. Megkötője tresz zsinór volt.


Bánki viselet köténnyel

A harmincas évek elején jött divatba a kék szakácska („melleska”(. Szabása megegyezik az előbbi kötényével, de ehhez már mellrészt is varrtak. A mellrész két felső sarkát és alját hímezték fehér vagy színes pamutfonallal, laposöltéses technikával.Ezeket a szakácskákat vasárnap délután viselték. Szeleczky Jánosné sz. Petrás Zsuzsanna készítette magának az elsőt.
     Az 1940-es évek körül kezdték a kötényeket színes pamutfonallal hímezni. A hímzést „írók” írták elő, de mindenki maga varrja ki. A hétköznapi kékfestőt kötényt többnyire fehér fonallal hímezték, de előfordul színes hímzéssel kivarrott és „forhamentlivel” díszített is. 
     A vasárnapi és ünnepnapi kötény anyaga gyolcs vagy vászon. A fehér hímzett kötényt csak leányok és fiatalasszonyok hordják 25 éves korig. Utána fekete szövetből, vagy klottból készít magának kötényt és azt hímezi ki, de ezt is csak 30 éves korig lehetett viselni. Utána már csak géppel hímzett igen egyszerű díszítésű kötényt köthet fel magára. Negyven év körül már csak a széle díszített csipkével és „forhamentlivel”.
     Eleinte a kötények megkötője zsinór vagy színes pertli volt, később a maga anyagából készült a megkötője, melynek a végét hímezték is. Hátul kötötték meg egy csomóra, utána előre hozták és a hason kötötték maslira, olyformán, hogy a végei lelógtak. A zsinór vagy pertli kék, zöld, rózsaszín vagy piros volt. Minden kötényre más színű került. Egy szegényebb asszonynak 6, gazdagabbnak 10-12 db. köténye volt. Minden szoknyához más kötényt kötöttek, ha pl. zöld tarka szoknya volt rajtuk, akkor a kötény fekete klott volt hozzá a kendő pedig zölt koszorúval volt díszítve. Fehér hímzett kötényeket piros, kék szoknyákhoz hordták vasárnap. Ha már egy kicsit elviselt volt a fehér hímzett kötény, akkor munkába is felvették. Temetéskor, ádventbe, böjtbe és gyászkor fekete klott kötényt vesznek fel, melynek szélén fekete gyári csipke van, alján pedig több sor „forhamentli”. A kötényt a derékon lazán szokás megkötni, hogy alul kereken álljon s egy hosszban legyen a szoknyával. Kötény nélkül nincsenek felöltözve, minden új szoknyához új kötényt varrnak. Régebben Bánkon az asszonyok és leányok egy pendelben, vagy egy kötényben mentek le fürödni a tóra esténként. A bő kötényt („sata”) ráncbaszedve, összetekerve, majd pedig felébe hajtva, madzaggal megkötve tették el. A kivarrott kötényeket hímzésével befelé fordítva, kétszer félbe hajtva helyezik a szekrénybe.


A pruszlik

Pruszlik („pruszlyak”) anyag a század forduló körül kékfestő, bársony, szövet és kázsmír volt. Újabban gyolcs, műselyem, brokát és szövet. Régebbi típus a nagy nyak és karikavágással készült „tót pruszlik” (pruszlyak”)
     Hármat sikerült összegyűjtenem a Múzeum bánki anyagához. Az első – valószínűleg a legrégibb – kékfestőből készült és mintás kék kartonnal bélelt. Eleje horgos kapoccsal csukódott, karkivágásánál farkasfoggal díszített – ezt lefejtették – háta színes pamutfonallal, lapos-, lánc-, és margitöltéssel hímzett. Hátát alul keskeny, rakott fodor díszíti, melynek felső széle keskeny fehér csíkkal van beszegve.
     A másik darab fekete alapú, nagy színes rózsás kasmírból készült, vastag kendervászonnal bélelt. A nyakkivágás és karkivágás már valamivel kisebb lett. Elől hat horgoskapoccsal csukódik. Háta megtartja az előbbi hímzés vonalát, de szalagokkal, flitterekkel és ezüst zsinórral díszített. Az előbbi pruszlikhoz viszonyítva hátul a keskeny rakott fodor itt már nagyobb lett, azaz álló fodor, gyolccsal bélelt, melyben szőrfonal van varrva, hogy jobban álljon. Míg az előbbi fodor fehérrel van szegve, itt az álló fodor kék gyapjúfonallal, margitöltéssel varrott.
      A harmadik pruszlik szintén a „tót pruszlik” típushoz tartozik. Fekete mintázott szövetből készült, fehér vászonnal bélelt. Háta színes pamutfonallal hímzett és flitterekkel díszített. A karkivágásnak hátsó részes színes kásmir anyagból készült kis fogakkal díszített. Alján rakott fodor van, melynek szélét gyári csipke díszíti. A rakott fodor átkerült a nyakig csukott („magyar pruszlik”) pruszlikra is. E pruszlikot Csizmás Zsuzsanna viselte templomban, 25-30 évvel ezelőtt. Ő maga varrta és hímezte.
      A nyakas pruszlik (celi pruszlyak”) nyakig ér, kendővel és anélkül viselik. Ezek a hímzett pruszlikok béleltek. A 40-es évek előtt piros vagy kék keskeny hímzett csíkkal díszítették, a negyvenes évek után fokozatosan kiszínesedett. Mindenki maga varrja és hímzi. Vannak „írók”, akik ellenszolgáltatásért előrajzolják az alapmintát. Harminc éves korig hord ilyen kivarrott pruszlikot egy asszony, utána már csak varratlant viselhet.
      A szoknya anyagából is szoktak pruszlikot készíteni. Ezeket szalagokkal, flitterekkel díszítik. Ezek a pruszlikok is béleltek, a selymet kartonnal bélelik, hogy legyen „tartása”. Ezek a pruszlikok patenttal kapcsolódnak, amíg a hímzettek gombbal csukódnak. Ha selyemből vagy brokátból készítenek pruszlikot, akkor csak „cifrával” (flitterekkel) díszítik. Ezekre fényes gyöngy gombot varrnak. Egy leánynak és asszonynak 15-20 pruszlikja is van. Elrakása következőképpen történik: befordítják, a fodrot behajtják, és így egymásra rakva rakják be a szekrénybe vagy a sublót fiókba.


A kacskaringós szoknya

A szoknya („gecelya”) anyagára nézve igen különböző: glott, „angar, hatlasz, szatyin”, szövet, selyem, kasmír, karton és delén. A század forduló táján kékfestő anyagból készítették a szoknyákat. Ez vagy egyszínű – „lángszínű, olajos” – vagy pedig igen apró, zöld, fehér kis virágos anyagból készült. Hat-nyolc szélből, apró ráncolással, fent keskeny gallérral készítették. Hossza kb. a féllábszárig ért. Hasadéka elöl volt. A szoknya alját felvarrták és belülről kékfestő „pléhet” varrtak rá. Az ünnepi szoknyák alját az idősebbek fekete bársonnyal szegték fel, a fiatalabbak piros posztóval. Egy időben az aljába „gömbölű” zsinórt varrtak, hogy a szoknya alja „kacskaringósan” álljon.     A fenti szoknyákon kívül hordtak csíkos, vagy kockás vastag szövetből készült szoknyákat, u.n. „szomárkákat” is, télen. Ezek hat-hét szélből készültek, elejük „hitványabb” anyagból, rendszerint takarékossági okokkal magyarázható. Az alját bársonnyal szegték fel. Télen vatelinozott vizitkével viselték. Ezek a szoknyák széles ráncolásúak voltak. A harmincas évektől kezdve színesedtek a szoknyák, aljukra farkasfogakat, színes szalagokat és pertliket varrtak. Viselője egy alkalomra egyszerre 6-10 szoknyát ölt magára „ki milyen szélesre akar öltözni”. Arra nagyon ügyel, hogy az alja egyforma hosszú legyen, a ráncokat szépen eligazítja, előre nem szabad egynek sem kerülni. A szoknyát a fejen keresztül vetik le, egyszerre csak egyet. Azt rendetlennek tartják, aki úgy lép ki belőle „megaztán meg is nézheti magát, mert a földes szobában bepiszkolódott”. Amikor a szoknyát leveszik, akkor az asztalon szépen beráncolják és összetekerik „hurkára”, bekötik és felébe hajtva beteszik a ládába, vagy a sublótfiókba, vagy összecsavarva a szekrénybe akasztják. Selyempapírba csak olyan szoknyákat csomagolnak, melyeknek alján csipke van, vagy „hatlaszból” készültek. A kikeményített alsószoknyákat pedig a gerendára akasztották fel, mert sok volt belőle és sok helyet foglalt volna el. Nyáron meg a padláson tartották. Az ünnepi szoknyán nincs zseb, csak a hétköznapin. A szoknya hasítéka oldalt van és horgos kapoccsal csukódik. A legváltozatosabb színeket kedvelik: rózsaszínt, pirosat, kéket, zöldet, feketét, fehéret stb. Alján rendszerint 8-10 cm-re egy-két sor szalagdísz van. Egy asszonynak és leánynak volt kb. 20-30 szoknyája is.


A kendő viselése

A századforduló táján a négyrőfös kékfestő kendőket („cservenkova”) hordták a leányok és asszonyok. E kendőt átlósan felébe hajtották, utána összecsavarták és úgy kötötték a nyakukba. Ezek a kendők egyszínű kékfestő anyagból készültek, volt amelyiken apró nyomott virágok voltak. Ezeknek a kendőknek a szélén nem volt rojtozás. 1910-1920 között jött divatba a vékony szövetből vagy klottból készült kendő. Ezeket üzletben vásárolták, ugyancsak négyrőfösek voltak körbe rojttal. Ugyanúgy öltötték fel, mint a kékfestő kendőket. Ezeket a kendőket az ing fölé kötötték. A húszas és a harmincas években kezdték hordani a különböző színű kasmír („kazsmirovi”) kendőket. Ezeket a kendőket fejkendőből készítették. Megvették a fejrevaló kendőt, melyből egynegyed részt kivágtak. A négyszögletes darabot kettévágták és az így nyert két háromszögletű részt a kendő két végéhez varrták. Szélére gyapjú rojtokat varrtak, ráncbaszedve kötötték fel a pruszlik fölé. Volt azonban olyan is, aki az ing fölé kötötte. A fiatalasszony az ing fölött hordja, míg a leánynak a pruszlik fölé van kötve a kendő. Felöltése is különböző, behajtogatva és ráncbaszedve egyaránt viselik. Hátul középen „gömböstűvel” lefogják, hogy szebben álljon. A csücsköt megerősítik, egy kis darab anyagot varrnak rá, hogy tartósabb legyen. Voltak olyan „szabott kendők” is, melyeket selyemszalagokkal díszítettek. 15-20 ilyen kendője volt egy leánynak és asszonynak. Kevésbé díszeset és az elhasználtabbat hétköznapra hordták. A rojtozást mindenki maga csinálta kedvére. Volt olyan, aki hosszabb rojtokat viselt, volt olyan, aki egészen rövid rojttal díszítette a „szabott” kendőjét. Nagy ünnepeken (Húsvét, Pünkösd) a fiatal leányok és a mennyasszonyok sifonból készített kendőt „koszicskát” hordtak. Ezeket a vállra való kendőket „tyahanvó” hímzéssel (laposhímzés, keresztöltés) varrták ki, szélére kézi horgolt csipke került. Erősen keményítve, fehér szoknyához, pruszlik fölé hordták, hátul megkötötték vagy „bömböstűvel” letűzték. A fiatalasszony még esküvő után felvette néhányszor. A második világháború után csak esküvőre vették fel. 


A család nőtagjai kabátkában

A századforduló táján viselték a „kabátkát”, amikor nagyon hideg volt.
     Ezek a kabátkák egy fodorral készültek és szépen ráfeküdtek körül a szoknyára, béleltek voltak. A hideg idő beállta előtt a vizitkéket hordták vata béléssel, hátul fodorral. A mellrésze bársonnyal, csipkével, flitterekkel díszítve. Nyakkivágásuk kerek, keskeny álló gallérral, elől gombbal vagy horgos kapoccsal záródtak. Ma már ezeknek a kabátkák és vizitkéknek nyoma sincs, elvétve kerül elő egy-egy a ládából.
    Helyette a „blucka” („siroka blucka”) jött divatba. Ezeket akkor hordják, amikor már melegebb idő van. Anyaguk legtöbbször a szoknya anyagával megegyező selyem, flokon, karton, kasmír. Csípőig ér, alul bő. Blucka több van egy asszonynak, mint szoknya, mert „többet koptatnak” belőle. Flitterekkel, pertlikkel, szalagokkal, bársonnyal díszített. Legtöbbje gombolással záródik, csak azokra varrnak patentot, melyek drágább anyagból készültek, s nem akarták kilyukasztani a gombolással. A vasárnapi és ünnepnapi bluckák mell- és hátrésze igen gazdagon díszített. A blucka bő aljára gyári csipkét varrnak, s ez ráfekszik a szoknyára. A köznapira csak farkasfog kerül. Ma már ezeket a bluckákat télen is hordják, ha nagyon hideg van, akkor berliner kendőt vesznek rá, vagy vatelinozott modern kabátot, melynek alsó része ráfekszik a szoknyára, akár a „kabátka” vagy „blucka”. Ezek a bluckák is kezdenek kimenni a divatból, és helyette az asszonyok és leányok kardigánt hordanak).

Haj és fejviselet

A hajat („vikrutke”) régen „vrekocsba” fésülték. Középen elválasztották és a fejtetőnél a fül mögött. Középről két oldalra lefésült hajat két oldalt összekötötték, hogy az elválasztott haj össze ne keveredjen. Utána a homlokon leszorították egy szalaggal. Amikor ez megtörtént, zsírral (újabban vízzel) bekenték, hogy jól összeálljon. Ezután a haj elosztása következett, akinek szép sűrű haja volt, 30-40 részre, akinek viszont vékonyabb szálú haja volt, annak csak 10-12 részre lehetett elosztani. Elosztás után kezdték el a fonást. Addig fonták, amíg el nem érte a nyakszirtet. Mikor az egyik oldal elkészült, a másik oldalra került a sor, ezt is a nyakszirtig fonták. a kétoldalt befont hajat a hátul lévő hajjal összefogták és fehér pertlivel megkötötték. A három részt mielőtt összefonták, az egyes fonatokat keskeny öreg szalagokkal vagy tiszta ronggyal becsavarták, hogy a zsírozott haj a selyemszalagokat ne piszkítsa be. Amikor ezzel elkészültek, akkor igen széles rózsás szalagokkal egy ágba befonták hármas fonásba, végére még egy széles virágos szalag került masnira megkötve. A hajviseletet legtöbbször a lányok édesanyja csinálta meg. Vasárnap hajnalban megcsinálták, hogy a mindennapi munka mellett ez is elkészüljön a vasárnapi misére.


A vrekocs fonása

A hétköznapi hajviselet is hasonló volt, csak oldalt 3-4 fonatba fonták a hajat és olcsóbb szalagok kerültek a végére. Hetente egyszer, esetleg kétszer fésülködtek és fonták be a hajukat. Az ügyesebb lányok maguk fésülködtek, sőt, még a barátnőiket is ők fésülték.
     Azok a fiatal lányok, akiknek még ma is hosszú hajuk van, oldalt választják el a hajukat, elválasztás után a hajat a fül mögött hullámcsattal lefogják és kb. a hátközépnél kezdik három ágba befonni. Végére szalagot fonnak és ezzel kötik meg. Van egy másik változata is a mai hajviseletnek, kétoldalt választják el a hajat, a választékok fölötti hajat a fejbúbnál egy kis csattal összefogják és az előbb említett módon fonják össze. Az ünnepnapi hajviselet annyiban módosul, hogy egy nappal előbb a megmosott és félig megszárított hajat több háromágú fonatba fonják, a homlok köré hajcsipeszt raknak. A fonásokat hátul a nyakszirtnél összefonják kis kontyba tekerik, hajtűkkel megerősítik. Az ünnep reggelén kibontják a fonásokat, a göndör hajat a fenn említett módon befonják és a végére szalagot kötnek.
     A fiatalasszonyok és öregasszonyok hajviselete egyforma volt, egyszerűen hátrafésülték és a tarkónál pertlivel megkötötték, majd ennek a tövére beletették a fésűt, eköré tekerték a hajat, és erre tették fel az alsó főkötőt. Ennek igen hosszú pertli megkötője volt, néhányszor a fej köré csavarták és úgy kötötték meg, hogy jó erősen álljon. Erre vették fel a főkötőt. Az alsó főkötő anyaga anginból, vagy akármilyen silányabb anyagból készült. Állandóan viselték, csak lefekvéskor váltották fel fejkendővel. Az öregebb asszonyok este sem vették le, kendőt kötöttek a tetejére, hogy a párnát össze ne zsírozzák. Az alsó főkötő fölé két részből szabott főkötőt „csepjec”-et vettek. Ennek a nyakban széles fodra volt, ezek a főkötők gyári csipkével díszítettek, de előfordul hímzett darab is. Ezeket a főkötőket utcán hordják, de ha más faluba mennek, akkor kendőt kötnek föléje. Díszesebb főkötőt egy asszony az első gyerekig hord, utána már csak keskeny gyári csipkével díszíti. Minden héten váltották az alsó és felső főkötőket. Alsó főkötőből egy asszonynak két-három, felsőből 20-30 is volt.
     A 40-es évekig vasár- és ünnepnap a fiatalasszonyok az alsó főkötő fölött igen díszes főkötőt „Kacsica” hordtak. Ennek a felkötése és elkészítése igen sok időt vett igénybe és a faluban a feltevéséhez négy-öt asszony értett. A hajat hátrafésülték, hátul a fejbúbnál madzaggal megkötötték, utána beletették a vasfésűt és a hajat aköré csavarták. Akinek vékonyszálú haja volt, az még rongyot is csavart a fésű köré. Erre került az alsó főkötő. Arra nagyon ügyeltek, hogy hátul szépen ráfeküdjön a hajra. Amikor ezzel elkészültek, akkor még egy alsófőkötőt vettek fel és jó erősen megkötötték a fejen és a konty körül. Erre jött azután egy-, illetve két arany és ezüst csipkével díszített homlokkötő. Utána a két részből összevarrt főkötőt tűztek rá a fejre. Elején kézzel horgolt, erősen kikeményített csipkedísz, hátul a kontyra flitterekkel, gyöngyökkel, ezüst lapocskákkal díszített, hímzett rész került.
     Hátul középre hímzett gyári szalagokra dolgozott művirágcsokor, arany és ezüst kalászokkal. a kikeményített csipkét két oldalra gombostűvel megtűzték. A konty alá három különböző szélességű szalagcsokor került egymás tetejére, valamint egy élő rózsa. Az így elkészített kacsica igen szép darab volt, csak nagyon munkaigényes.
     Ma a fiatalasszonyok kikötős kendőt „kitka” viselnek. Ennek elkészítése sem egyszerű, általában az anyós készíti a menyének. A hajat simán hátrafésülik és a tarkónál összekötik. A fésű köré tekerik a hajat és felveszik az alsófőkötőt, melyet jó erősen megkötnek, majd ráveszik a főkötőt. Ezután a négyszögletes kendőt felébe hajtva a fejre teszik és közvetlenül a kontynál letűzik, hogy ne csússzon el. Elől és oldalt gombostűvel letűzik. Ezután a két sarkát hátra viszik, gombostűvel megtűzik, majd megkötik. Hátulra a maslira egy kiscsokor művirág kerül. Ma a fiatalasszonyok ezt a kikötős kendőt „kitka” viselik vasárnap és ünnepnap.


A főkötő felvétele

A századforduló táján olajoskendőket hordtak az asszonyok. Boltokban és vásárokon vették. A kendőt átlós irányba félbehajtották, közepére kartont tettek és az áll alatt vagy megkötötték, vagy megtűzték. Karácsony este az asszonyok és lányok egyaránt fehér kendőt kötöttek, melynek szélén fodros csipke volt. A selyemkendő ráncait is megtűzik gombostűvel, hogy jól álljon.
      A hétköznapi kendők klottból, delénből és kartonból voltak. Öregasszony már nem köthetett a fejére selyemből való kendőt, még feketét sem. Ünnepnap fekete rojtos szövet, vagy bársonykendőt kötöttek. A fiatalabb asszonyok ünnepnapokon szintén fekete kendőt kötnek, de ezen nincs rojt.
      A harmincas években vékony vászonból, batisztból készítettek az asszonyok kendőket, melyeknek a végét, azaz egyik sarkát szépen kihímezték, szélére gyári csipkét tettek. A kendő két csücskét az áll alatt behajtották és tűvel rögzítették.
      Alkalmi fejdísz még a menyasszonyi koszorú „vence”. Fehér, kék művirágokból és kalászokból készült, az egész fejet takarta, hátul széles hímzett szalag díszítette. A szalagok száma mindig páratlan volt, hétnél kevesebb nem lehetett, 13-nál több.
      Régi lábviseleti darab a keményszárú csizma. Ünnepnapkor a „lagos” csizmát („Lagvovje csizmi”) hordták az asszonyok, ezeket vették fel esküvőre és temetésre is.
      A századforduló körül puhaszárú csizmát viseltek kapcával, mert sem a fejénél, sem a szárán nem volt szabad ráncot vetnie. „Olyan egyenes és sima volt a lábunkon, mint egy fadarabka.” A csizma sarka és a kérge díszítve volt zöld tulipánokkal és sárgarézzel. A fejrészt ugyancsak díszítették.
      Hordtak ezen kívül még „topánkát” és „ringlis” bársony cipőt, melybe színes szalagokat fűztek. Ezeket a cipőket vásárokban vették. A lányok fehér, az asszonyok kék, barna, fekete pamutharisnyával viselték. Divatban volt a keresztcsíkos piros-kék harisnya is.
      A nyak formájához simuló, többsoros gyöngyöt hordtak. A felső sorok rövidebbek voltak, mint az alsók. Minden vasárnap más színű gyöngyöt tettek fel, „mikor, melyik illett a pruszlikhoz”. Fehér pruszlikhoz piros gyöngyöt, rózsaszínhez fehéret viseltek. Nem volt ritka a 20 sorból álló gyöngy sem.
      A ruhához tartoznak még a különféle szalagok és pántlikák. Van olyan szalag, melyet a hajba kötnek, van amelyik az „oplecko” ujjára kerül, van olyan, amelyből lapos csokrot készítenek és a kendőre kötik, stb. Szalag és pántlika minden házban van, mindig felhasználják valamire.

Testápolás és ruha

Testápolás.
      70 évvel ezelőtt reggelente szájból mosakodtak. Dologidőben, még ma is így tisztálkodnak. Később fatálakban, amelyet cigányok készítettek „topolyafából”. Házi mosószappant használtak. Majd ezt kiszorította a románcozott lavór és szagos szappan. A hétköznapi mosdás valamennyi nemzedéknél az arc és kézfej megmosásából áll. Az erősebben izzadó embernek naponta többször kellett derékig megmosakodnia. Vasárnap a fiatalok derékig mosakodnak. A mezítlábas munka miatt, lábukat minden este megmossák. Nyári estéken az asszonyok és leányok lejárnak fürödni a tóra, egy szoknyában vagy egy kötényben. Télen ritkább a fürdési lehetőség, esetleg a lugozó dézsákat használják, ha orvoshoz kell menni. A hajat ritkán mossák. Mosás után nem bírnak a zsírtalanított hajjal. A hajnak nagyon szép simának és fényesnek kell lennie. Zsírral való kenés előnye, hogy a haj jól tapad és könnyen „vrekocs”-ba fonható. A lányok és fiatalasszonyok egy évben kétszer-háromszor mosnak hajat. Az öregasszonyok 2-3 évenként egyszer. Lányokat az anyjuk, nagyanyjuk, vagy testvérük fésüli meg, de olyan „ügyes” is akadt, aki egyedül fonta be a haját „vrekocsba”. A fiatalasszonyok maguk fésülködnek, egyszerű a fésülködés, a hajat hátrafésülik, megkötik és a fésű köré tekerik. Felveszik az alsófőkötőt, evvel megvédik a felső főkötőt a zsíros hajtól. Az asszonyoknál az alsó és felső test tisztítása szombat esténként az istállóban történik, távol a család férfitagjaitól. Vasárnapi főzés és a gyerekek rendben tartása mellett nem maradt volna idő magukra.
      Szépítőszereket nem ismertek és nem is használtak, szégyen, ha valaki kikeni magát, megszólják érte még ma is. Egyedül a „caola” krém és kölni nyert létjogosultságot.
      A szeméremérzet az alsó testre vonatkozik, fürdéskor egy szoknyát vagy kötényt vesznek fel. Régen mások előtt öltözködni nagy szégyen volt. A pendelt és az inget a kamrában vették fel, a többi ruhát már idegenek előtt is felölthették. Ruháikat szívesen öltik fel mások előtt. A leányokat, fiatalasszonyokat szokás öltözködésüknél segíteni. Amikor az opleckót felveszik, akkor is segíteni kell, a kacsica felkötésénél ugyancsak. Aki egyedül öltözködik, amikor készen van, megnézheti magát. Ha netalán lóg a szoknya, megigazítják. Az öltözködésnél a jelenlevők kéretlenül is segédkeznek, igazgatnak a ruhán. A leány általában úgy öltözködik, ahogyan az anyja mondja. Ha két menyecske van a háznál, akkor az egyik segít a másiknak az öltözködésnél. Ha valaki rendetlenül öltözött fel, azt megszólták a faluban. Kinevették, hanyagnak tartották. „Hibát azon is lehet találni, aki szépen fel van öltözve. Kinek milyen haragosa van, úgy nézik.” Aki erős mellben, azt szűkebb pruszlikkal leszorítják. A sovány lányok és asszonyok két inget vesznek magukra. Volt olyan, beszélik a faluban, hogy az egyik csípője lejjebb volt, mint a másik, kendőkkel tüntette el a különbséget. A kék szem, szőke haj képviseli a szépségideált. Akinek vékony a lába, arra azt mondják, hogy „cinege” lába van. Válltömést nem használnak, kinek milyen válla van. Általában a váll csapott. A hasnál nincsen ránc, arra ügyelnek, hogy lapos legyen, de mégis kerek a 10-12 szoknyától. Két-három leány volt a faluban, akiket úgy tartottak számon, hogy a legszebben öltözködnek, igyekeztek utánozni őket. Ezek a lányok néha 20 szoknyát is magukra vettek.


Néha 20 szoknyát is magukra vettek

Ruhagondozás.
      Az alsóruhát hetenként egyszer váltják. Az ingen és pendelen kívül kevés ruha kerül mosásra. Ezek közül is a hétköznapi piszkos darabok. A ruhák mosását a rájuk varrt sokféle dísz is nehezíti. Az ünneplő ruhadarabok némelyikét sohasem hordják hétköznap. Ezek a drágább anyagból készültek. Általában vigyáznak a ruhájukra és egy-egy darabot ritkán viseltek, hogy a lányuknak maradjon. Ha a vasárnapi ruhákból idővel köznapi ruhák lesznek, a cifraságokat lefejtik róluk és átvarrják más darabokra.

Ruhabeszerzés.
      „Kiruházás”, öröklés és varrás útján történik. Ha férjhez megy egy leány, akkor stafírungba kap a szüleitől kb. 20-25 öltözet ruhát. Természetesen ez az anyagi helyzettől függ, ki hogy bírja. A ruhák között van egy-két öltözet fekete, a többi színes. A ruhák alapanyagát a váci és a balassagyarmati vásárokon vették. Gyakran előfordul, hogy a cifra ruhát átalakítják leányaiknak, gyermektelen rokonoknak is szoktak ajándékozni ruhákat. Előfordul az is, hogy akinek nincs leánya, befesti a világos színű ruháit sötétre és úgy hordja el hétköznap. Újabban azokat a ruhákat, melyeket nem viselnek már – cifrákat – elviszik eladni Alsópeténybe és Ősagárdra, mert ott hasonló a viselet.


A bánki viselet

Bánkon különbséget tesznek azokkal, akik idegenből jöttek férjhez a faluba, annak ellenére, hogy idővel átvették, ha nem is teljes egészében a bánki viseletet. Általában csak evangélikus lányokat vettek feleségül a férfiak Nógrád, Alsópetény, Rétság, Acsád stb. falvakból. Ezekben a községekben is szlovákok laknak és nagyon kis eltérés mutatkozik a viseletükben. Eltérés a szoknya hosszában, a kötény kivarrásában és a blúzok keskenységében mutatkozik. Előfordul azonban, hogy például az Ipolyszegről átszármazott asszony rövid, széles gallérú, hátul kapcsolódó szoknyát hozott magával. ez az asszony máig is így hordja szoknyáit, csak a gallért vette keskenyebbre. Kendőjét úgy köti fel, ahogy Ipolyszegen szokás. A más faluból jöttek eredeti ruháikat viselik, kis módosításokkal. Mire elkopik régi ruhájuk, megöregszenek. „Nem volt a viselet egy olcsó dolog, igen sok pénzbe került, így el kellett hordani azt, ami volt.” „Amit átvett, az a fejviselet volt, a főkötőt úgy hordta, ahogy a faluban volt szokás, a ruhája meg maradt a régi.”
      A bánkiak a maguk viseletét tartják a környéken a legszebbnek. Más viseletre azt mondják, hogy nem szép, minden lóg rajtuk, slamposak.


A bánkiak a maguk viseletét tartják a környéken a legszebbnek – méltán.

Asszonyok a ruházkodáshoz a pénzt, a tej, túró, tojás, vaj eladásából szerezték. Általában a faluban mindenki maga varrja meg és hímzi ki ruháit. Van olyan, aki lusta, vagy pedig „nem volt olyan esze”, hogy megvarrja magának, annak anyja, sógorasszonya, komaasszonya varrja meg és „írja” ki a mintákat.
      Ha bánki leány más faluba megy férjhez, megtartja viseletét, amíg el nem használja, ha azonban újabb anyagból csinál magának ruhát és azt már úgy varrja meg, ahogy ott szokás. És akkor „így is jár, megy úgy is”. Akinek jobb a módja, vagy sikerül eladni a ruháit, az rögtön átveszi annak a falunak a viseletét, amelyikbe férjhez ment.
      Kivetkőzés apránként történik, mert „nem bír annyit venni”, hogy kivetkőzzön egyszerre. Először az ingeket hagyják el, és helyette „kombinétot” vesznek, bekötött blúzokat viselnek, a szoknyákat „rakottra” varrják, alját nem szegik fel, csak felvarrják. Van aki a fejviseletnél kezdi a kivetkőzést.
      A régi ruhákból, amit lehet, átvarrnak, amiből meg nem tudnak semmit csinálni, vagy eladják, vagy beteszik a szekrénybe. A hímzett kötényből díszpárnát, vagy fésűtartót készítenek. A csizmákat, amiket már nem hordanak, kamrában felakasztják, vagy felviszik a padlásra. ha nagy sár van, előveszik, hogy az „úri” cipőt kíméljék. A kivetkőzés általában azzal kezdődik, hogy más községekben járnak dolgozni. Utoljára a hajukat vágatják le rövidre, modern frizurát viselnek. Akik nagyobb ipari városokba járnak dolgozni, vagy oda mentek férjhez, néhány év múlva már azt is szégyellik, hogy valamikor viseletben jártak.

Viselet kor és állapot szerint

A viseletet a kor és társadalmi állapot determinálja. A leánygyermekek ruhája szabásban és díszítésben megegyezik a felnőttek viseletével, csupán anyagában tér el. A gyerekeknek olcsóbb anyagból való ruhákat készítenek. Régi szokás szerint, itt is a leány konfirmációra veti le a gyermekkori ruháit és öltözik felnőttnek, megkapja a nagylányviseletnek minden darabját. Bánkon a női öltözködés a konfirmációval kezdődik. Általában ekkor kapja az első új ruhát „vadonatújat mindenből”, a leány és menyecske öltözete a legcifrább, csupán fejviseletben van eltérés. A menyecskék is cifrálkodnak általában az első gyerekig. Ha nincs gyerek, akkor kb. 30 éves koráig. utána a ruha színe fokozatosan sötétedik, díszítése is szegényesebb lesz, általában ez a kor 30-40 év között van. 40 éves kora után már teljesen sötét ruhát hord, és csak a főkötő mutatja, hogy nem az öregek közé tartoznak. Ezen túl igen sok tényező befolyásolhatja egy-egy korosztály viseletének megváltozását, vagy stagnálását. Piros, fehér, rózsaszín, barna, zöld, kék, bordó, lila színeket alkalmaznak. Nem használnak sárga színt, s még a narancssárgát is csak alkalmanként viselik. A hajba mindenféle rózsás szalagokat kötnek, újabban csak egyszínűt, kéket, pirosat, rózsaszínt.


A viselet az életkortól is függ

A színek használatában legjelentősebb tényező a kor. A századforduló táján is a kor diktálta a különbséget. Akkor a különböző árnyalatú „láng színű festő”-ket viselték, apró nyomott virágokkal. Itt is, akár az ország bármelyik részén, három állapotjelző van: leány cifrában, az asszony pasztellszínekben, öregasszony feketében. A leány fehér ruhát visel és a fiatalasszony is az első gyerekig. Gyerek után már nem vesz fel fehéret, de még cifrában jár. 30 év után kezdi a pasztellszínű ruhákat viselni, kinek milyen színű tetszik. Kávészín, barna, zöld, kék, stb. Az asszonyok úgy 35-40 éves korukig a szoknyájukat piros posztóval szegik fel, 40 év után fekete bársonnyal. Azokat a felsőszoknyákat, melyeket színe miatt nem tudnak használni, fekete bársonnyal szegnek fel és elhordják a szoknya alatt, mint „szegett” szoknyákat. Az olyan asszony, akinek nincs gyereke, az addig cifrálkodhat, ameddig akar, ugyan ennek is határa van: „Volt a faluban egy asszony, aki már túl volt a negyvenen és cifra ruhába járt, felvett a fejére olyan selyemkendőt, amiért megszólták érte.”


A gyermekek viselete

Ha az asszony 40 éves elmúlik, már csak sötét ruhában járhat, fekete alapon igen apró fehér pettyes még megengedhető, de már nagyobb pettyű nem. Volt egy olyan időszak, hogy nem lehetett kapni csak nagypettyes kartonokat és kénytelenek voltak az asszonyok olyant venni maguknak, de egyöntetűen mondották, hogy nem mernének benne végigmenni a faluban, mert megszólnák őket érte. Így a szoknya alatt hordják el, vagy a ház körül. Ugyancsak megszólják azokat az idős asszonyokat is, akik sok szoknyát vesznek magukra „szélesre” öltözködnek. Özvegy Keviczki Pálné, aki már 78 éves 10-15 szoknyát vesz magára, az egész falu neveti. A templomajtón is oldalt kell fordulnia, hogy beférjen.
      A fehér és cifra ruhákhoz a második fejezetben tárgyalt ingeket hordják. Ezek ujjain vagy gyári fodor van, mint az opleckón, vagy keresztszemes öltéssel, vagy lapos hímzéssel díszítettek. Az idősebb asszonyokét kék, fekete, bordó, lila hímzések díszítették.
      A színes szoknyákat piros posztóval szegték fel, igen nagy divat volt az aljába kendermadzagot varrni, hogy „kacskaringósan” álljon. 35-40 év után már csak fekete bársonnyal lehet a szoknyák alját felvarrni.
      Fehér, díszesen kivarrott kötényt is csak leány és fiatalasszony vehet fel, aki az első gyerek után is hordja, „azt ugyancsak megnézik a faluba”. Ettől kezdve fehér mosópamuttal kivarrott kékfestő kötényeket hordanak 40 éves korig. Utána már csak fekete klottból, vagy lüszterből valót, melyre körbe fekete gyári csipkét varrnak. Újabban lányok, asszonyok azonos színű kötényt viselnek, ezek széle körül cakkozott. Ugyanígy a többi viseleti darab a kezdeti színesedés után fokozatosan feketévé válik.
      Számos tényező befolyásolhatja, siettetheti a viselet színeinek alakulását. Például az első világháború ideje alatt azok az asszonyok, kiknek a férje a harctéren volt, feketében jártak addig, amíg haza nem jöttek, nem is illett nekik színes ruhákban járni. Ha férje, vagy gyermeke meghal valakinek, gyász után nem veti le többé a fekete ruhát. Ha szülők halnak meg, akkor sem vesznek fel a gyász letelte után pirosat vagy rózsaszínt, hanem csak kék vagy zöld színű ruhákat.
      Átmenet az egyik színből a másikba természetesen nem megy az egyik napról a másikra. Az egyes darabok külön váltják egymást bizonyos sorrendben. Legelőször a fehér hímzett kötényt váltja fel a kékfestő hímzett kötény, a kivarrott pruszlik helyett a bluckát hordják, a szoknyára már nem tesznek szalagokat, csak az alját szegik fel pirossal vagy feketével. Általában a templomi viselet sötétedik el legelőbb. A hétköznapi viselet is igazodik a korhoz fokozatosan, de ott több az engedmény, mert elhordhatnak odahaza olyan ruhát, amiben már nem lehet kimenni az utcára, ha meg éppen a boltba át kell szaladni, akkor a tetejére felvesznek egy másikat.
      Ha egy asszonynak az ura fiatalabb, akkor az világosabb színű ruhákban jár, mert a férjének nem tetszik, ha „nyanyásan” jár, muszáj neki „fiatalkodni”, hogy az ura kedve el ne menjen tőle. Több olyan asszony van, akinek a férje 15-20 évvel idősebb, azok viszont öregesen, feketében járnak.
      A főkötőt az asszonyok állandóan hordják. Odahaza kendő nélkül, főleg a fiatalabbak, az idősebbek inkább csak kendővel. Míg fiatal az asszony, addig még „bibliai órákra” is elmehet főkötővel, igaz, hogy ezek egy kicsit díszesebbek, de az öregasszony már nem, csak kendőben. Nyáron melegben, csak főkötőben lehet látni asszonyokat, kendőt csak akkor kötnek, ha kimennek a határba, vagy ha nagyon forrón süt a nap. Az elmondott szabályok társadalmi érvényűek. Az öltözködésben egyéni vonások is kifejezésre jutnak – komolyság, hajlam a cifrálkodásra -. A „szélesen” öltözködő özv. Keviczkinét, vagy a fiatalosan öltözködő idősebb asszonyt kinek a férje fiatalabb, megszólják. Szabadon választhat az asszony, hogy vasárnap a templomba mit vesz fel, hogy a kendőt az álla alatt köti vagy tűzi. Egyéni vonás az is, hogy a szoknyát rövidebben vagy hosszabban hordja. Az általános újabban rövid, de ha egy öregasszony is alkalmazkodik ehhez, nem nézik jó szemmel. A komolyabb asszonyok betartják a falu íratlan törvényeit az öltözködéssel kapcsolatban.

Ruházat alkalmak szerint

A téli-nyári ruhaváltás nincs időhöz kötve. Amint hűvösödik az idő, barchet szoknyákat vesznek fel, ha nagy a hideg, akkor két inget és nagykendőt. Fejükre plüss, szövet, bársonykendőt kötnek. Van, aki nagykendő helyett bársony kabátot, vagy vatelinozott szövetkabátot, mely szépen ráfekszik a szoknyára.
      A századforduló táján a leányoknak és fiatalasszonyoknak díszesen kivarrott ködmönük volt, ezt hordták télen. „ez igen cifra volt csupa rózsa elől és hátul, de még az ujjain is voltak rózsák.” Vásárokon vették. Hordtak még abban az időben „bundát” is, ami annyiban különbözött a ködmöntől, hogy hosszabb volt és nem volt kivarrva. Ugyancsak ebben az időben hordták a szoknya fejezetben tárgyalt „szomárkát”. Ezeket a szoknyákat egyesek alsószoknyaként viselték, hogy ne fázzanak, mások felsőszoknyaként, vasárnap a templomba. Anyaguk vastag gyapjúszövet volt. Ha nagy hideg volt, akkor több szoknyát vettek fel magukra, amióta a „bugyi” divatba jött, a fiatalabb generáció azt hordja. Télen vastag anyagból, nyáron selyemből. A lábukon nagy hidegben csizma van.
      A téli viselet levetésének nincs pontos ideje. Amikor az idő megenyhül, akkor már nem járnak téliesen. A legtöbb ruha ami rajtuk van télen: bundanadrág, 3-4 barhetszoknya, 4 szegett szoknya, két ing, blucka, nagykendő vagy vatelinozott kabát. Fejen szövet vagy bársonykendő, a lábon csizma. A legkevesebb ruha nyáron rajtuk: 1-2 „szegett” szoknya és rövid ing vagy blucka. Ha ing van rajtuk, akkor felvesznek hozzá egy pruszlikot. A lábukon nincs semmi. A gyerekek a nagy melegben hasonlóan öltöznek, mint a felnőttek.


Ünneplő viselet

Az ünnepi és köznapi viseletek között vannak az úgynevezett „idestova” menő ruhák. Az idestova menő ruha átmenet az ünneplő és a köznapi között. Ebben nem dolgoznak. 4-5 idestova menő ruhája van egy asszonynak, de van olyan, akinek 15 van.
      A legrosszabb ruhát meszeléshez, disznóetetéshez, tapasztáshoz, takarításhoz és favágáshoz használják. Ezek a ruhák nem rongyosak, csak igen használtak. A házkörüli munka végzéséhez mindig kötnek maguk elé kötényt, újabban gumicsizmát húznak. Gumicsizmát a templomba is viselik ünneplő ruhával. Ha a határba mennek, akkor jobb szoknyát vesznek az otthon használt fakult öltözet fölé és kötényt kötnek. Munka alatt leveszik a jó ruhát és a bokorhoz teszik, hogy a nap ne fakítsa, és az alatta lévő rosszabb ruhában dolgoznak. A jó ruhába csupán jönnek s mennek. Nagyobb fizikai erőt igénylő munkánál például az aratásnál csak egy-két szoknyát és egy blúzt viselnek. Kopott ruha elhordása odahaza nem „szégyen”, fontos, hogy tiszta legyen.


Hétköznapi, otthoni viselet

A legszebb és legékesebb, legdrágább ruhákat nagyünnepkor – karácsony, húsvét, pünkösd – veszik fel. Az ünnepi ruhák száma igen sok. Egy-egy lánynak, asszonynak 10-15 öltözete is van. Többen csak ünnepnap vesznek fel bizonyos ruhákat, máskor nem. A legszebb ruhát karácsonykor veszik fel. Az első ünnepnapon sötétebb színű, a második napon világosabbat, vidámabb színűt. Ha sötétebb az alapja a ruhának, akkor is több a cifra rajta. Az ünnep első napján a fiatalasszonyok és leányok fehérben, az asszonyok kékben, zöldben, barnában, az idősebbek feketében vannak. Ha egy-egy asszony szép mintájú ruhában van, akkor a szomszédja megnézi, megtapogatja és rögtön azt kérdezi, hogy hol vette az anyagát. A kérdezett boldogan mesél a vásárlás körülményeiről. Nagyon büszke rá, ha többen is vesznek a ruhája anyagából.
      Általában köznapra új ruhát nem csináltatnak. Az ünnepi vagy a vasárnapi ruha válik köznapivá, vagy idestova menő ruhává, még akkor is, ha módosítanak rajta „olyan cifrán azért nem illik hordani”.
      Áldozócsütörtökön, a reformáció ünnepén, szentháromság napján és nagypénteken leány, asszony egyaránt feketébe öltözik, a kezébe fehér, színesen kivarrott zsebkendő van.
      Szénagyűjtéskor a lányok és asszonyok vasárnapi ruhát vettek fel, „szépen öltöztek fel”, mert a munka tiszta volt, nem kellett ruhát váltani. Ha erős nap volt, levetették a felső szoknyát, mert féltették a színét. A 30-as években még vasalt kendőt, fehér pruszlikot és kötényt vettek fel szénagyűjtéskor.
      A századforduló táján az esküvői ruha „olajos” festő volt. A nyakban fehér kendő volt, melynek szélén fodros csipke („kosicska”). A pruszlik is fehér volt, de nem volt kivarrva és mindezekhez bő kötényt („sata”) kötöttek. A 20-as évek táján már fehér „sikos” volt a szoknya és fekete klott vizitkét vettek fel hozzá, a fejre pedig koszorút illesztettek, amely az egész fejet beborította, hátul, a nyakszirtnél rozmaringok között kis tükör volt és sok széles hímzett szalag lógott le a szoknya aljáig. A menyasszonyi ruhához tartozott még a sifonból készült, slingeléssel díszített bőkötény is. Később módosult kissé ez a menyasszonyi ruha, fehér alapú, apró fekete mintás vagy rózsaszín szoknyát vettek fel, s fehér pruszlik lett a feketéből, a bőkötény megmaradt. Később a szoknya tiszta fehér lett, színes szalagok kerültek rá, nemzetiszínű, piros, rózsaszín stb. A bőkötény helyébe rendes fehér kötényt viseltek. A 30-as években már színesen kivarrott kötényt kötöttek fel a menyasszonyi ruhához. A blúzt gazdagon díszítették flitterekkel, a vállkendő (koszicska) megmaradt. Egyéni ízlés szerint öltöztek a menyasszonyok, mert volt olyan, aki színes kötényt kötött fel és nem vett hozzá kendőt, volt aki viszont fehér slingelt és luggalással díszített kötényt vett fel, - melynek színes zsinór volt a megkötője – az felvette a vállkendőt.A koszorúba ezüst kalászokat tettek.


Asszonyok „idestova” menő ruhában

Emlékezet szerint valamikor esküdtek feketében is, hogy miért, azt nem tudják, azzal magyarázzák, hogy abban az időben halt meg valakije a családban az illetőnek.
      Ma a menyasszonyi ruha teljesen fehér, selyemből készül „olyan uras”. A pártaszerű fejdíszen a koszorút felváltotta a fátyol. Hogy a szokás mennyire maradt meg a menyasszonyi koszorúval kapcsolatban, itt lehet látni, mert már mint említettem is, régen az egész fejet a koszorú borította be, most a fátyolt szedik úgy össze a fejen, mint régen volt a koszorú.
      Lakodalomban a gazdasszonyok közvasárnapi ruhába öltözködnek és fehér szakácska van rajtuk (melles kötény), „így forgolódnak a konyha körül”. Ha idősebbek, akkor feketébe vannak, ha fiatalabbak, akkor kékben, bordóban stb. A koszorúslányoknak a fején kis művirág koszorú van újabban. A koszorúslány megjelenése újabb szokás az esküvőn. A századforduló táján, amikor hazajöttek a templomból, akkor a menyasszony rögtön átöltözött, levetette a lángszín szoknyát és helyette valaki kartonszoknyát vett fel, hozzá fehér pruszlikot, kötényt és kendőt. Ebben mulatott reggelig. Ma a menyasszony éjfélkor öltözik át pettyes ruhába, másnap reggel menyasszonyi ruhába megy templomba, de már kikötős kendőben (kitka). Ez után még néhány vasárnap felveszi a fehér ruhát a templomba.
      Vasárnap délutáni ruhák az utca és rokon látogatás számára készülnek. Nyáron, vasárnap délután a tópartra járnak legények és lányok táncolni. Idősebb asszonyok pedig zenét hallgatnak.


Templomba menő ünnepi viselet

A gyász színe fekete, „minden fekete rajtuk, csak az ing fehér”. A félgyász színe kék, zöld. Szülőket, testvéreket egy évig szokás gyászolni, az év vége felé szokták a félgyászt hordani. Nagyszülőket régen 4-5 hónapig gyászolták, ma már csak 3-4 hétig. Anyóst, apóst régen szintén 1 évig gyászoltak. Ma már csupán temetés után vasárnap mennek feketébe a templomba a fiatalok. Fekete ruhája mindenkinek van, azt még kiruházáskor kapta, illetve varrta magának. Halottnézőbe és temetésre mindig feketébe mennek.
      A nagygyász egész életre befolyásolja az öltözködést, ha valaki fiatalon veszíti el a férjét vagy gyerekét, legtöbbször egy életen át feketében jár, nem öltözik át színesbe. Erre igen sok példa van Bánkon. 35-40 év felé meg már akinek meghal valakije, úgyis feketébe jár élete végéig. Aki gyászol, az feketébe jár hétköznap és vasárnap.
      A bánki halottakat korának megfelelően öltöztetik fel. A fiatalt cifrába, az öreget feketébe, a leánygyermeket menyasszonynak. A századforduló táján lángszínű, vagy glott ruhát adtak a fiatal halottra, a fejére „rozmaringos” koszorút tettek. Természetesen figyelembe veszik a halott utolsó kívánságát. Előfordul, hogy fiatalasszonyt kívánságára feketébe öltöztetnek, fejére rojtos fekete bársonykendőt tesznek. Ha volt kedves ruhája, azt mellé teszik a koporsóba.


A gyász viselete

Szokás volt még Bánkon az elevenek meggyászolása az első világháború idején, akiket elvittek katonának, hozzátartozóik addig, amíg vissza nem tértek, feketében jártak.

Hímzés

„A történelmi, a nemzetiségi, a vallási viszonyok, a gyakori érintkezési alkalmakból kialakult rokoni kapcsolatok, a Galga és a Lókos patak közötti területen, Galgaguta, Vanyarc, Legénd, Acsa, Csővár, Felsőpetény, Ősagárd, valamint bánk községekben is megteremtették a paraszti életformának, így a viseletnek, a hímzésnek is az egyöntetű fejlődését.” 
      E faluk lakosságának helyzete közös anyanyelve, vallása megteremtette az azonos felekezeti közösségek közötti házasságkötéseket, és ezzel a rokoni és baráti kapcsolatok kialakulását is. Az ilyen jellegű kapcsolatokkal közelebb került egymáshoz a viselet, a szőttes és a hímzés is. Természetesen vannak helyi sajátosságok, de általánosságban a fenti községek hímzése egy csoportba fogható össze. 
      Bánk község hímzésművészete nem nagy múltú. Dajaszászy F. Józsefné és Manga János megállapításai szerint a múlt század 70-es éveire tehető és forrását bizonyára a kétszínű fonallal, keresztszemes technikával kivarrott kézelőkben kell keresnünk.
      Gyűjtéseim során a ma élő 70-80 éves asszonyok ingeinek kézelőjén piros-fekete fonallal kivarrott mértanias ábrákat találtam. A későbbi színösszeállítású a piros és kék fonallal készített kézelők.
      A mai szabadrajzú hímzés valószínűleg a 30-as években terjedt el a női és férfi viseletdarabokon. A 19. század végén még keresztszemes hímzést találunk a kézelőkön, a kötényeken már megjelenik a gyári rózsásszalag, általános a gyapjúfonallal úgynevezett „margitöltéssel” díszített kötény.
      Későbbi kékfestőből, vagy klottból készült úgynevezett szakácska, alsó szélének fehér gépvarrással készült díszítése .


Keresztszemes hímzésmotívumok

A régi női ingek kézelői kétszínű keresztszemes öltéssel készültek. Ez a régi hímzés tovább megmaradt az új mellett, mert ezeket a régi ingeket hétköznap még ma is használják, mert igen erős kendervászonból készültek.
      Érthető a keresztszemes technika alkalmazása, éltek a házivászon adta lehetőségekkel, könnyen tudtak mértanias díszítményeket hímezni a vastag rostú anyagba. Amint azonban a vászonról áttértek a finomabb gyolcs anyagra, változtatták a hímzést is. A gyolcson majdnem mindig laposöltéssel találkozunk.
      Érdekes megfigyelni azt a tényt, hogy országosan a 30-as években kezdett a szabadrajzú hímzés színesedni. Megfigyelhető ez a folyamat a bánki hímzéseken kívül a galgamenti, kalocsai, sióagárdi, cinkotai hímzéseknél is.


Bánki hímzésmotívum

A leányok és fiatalasszonyok még ma is viselik a hímzett pruszlikot és inget, kiegészíti még ezt az öltözetet a hímzett kötény. Találkoztunk elvétve hímzett főkötőkkel is, melyek fölé hímzett kendőket kötöttek. Ezt az igen díszes ruházatot még kiegészítette a kivarrott vállkendő és zsebkendő.


Menyasszonyi zsebkendő

A múlt század végétől készítettek keresztszemes technikával készült kézelőket. A kézelők fekete-piros mosópamuttal készültek. A század elején kezdték a kék színt használni, felváltva a feketével. Később a fekete színt elhagyták és csak a kék színt használták. Érdekes megfigyelni, hogy a kézelőkön lévő hímzés a múlt század végén igen keskeny volt, a századforduló után kezd szélesedni, megjelenik a stilizált virágmotívum, ezzel egy időben több színt alkalmaznak egymás mellett. A negyedig ábrán látható stilizált virág a későbbi kézelőkön is megtalálható, de már lapos- szár- és huroköltés formájában, szabadrajzú díszítésen. A negyedik képen jól látható stilizált, mértani formájú virág naturalisztikussá vált formája. A 30 évvel ezelőtt egyszínű volt a hímzés, leginkább piros vagy kék, a mai tarkaságát lassú alakulással érte le.


Bánki hímzésmotívumok

A pruszlikon a hímzés elhelyezése és mérete a divat szerint változik, 1-3 csík az elején. Hátrészét a szabásvonalak mentén és a karöltő körül varrják ki. A Múzeum birtokában lévő (Ltsz.62.16.6) a legrégibb darabnak csupán a hátát varrták ki színes pamutfonallal, lapos-, szár- és margitöltéssel. Anyaga kékfestő. Tulajdonosa ifj. Petrás Pálné édesanyjáé volt, attól örökölte. Gyűjtésem során nem került elő hozzá hasonló, a ma élő 70-80 éves asszonyok nem emlékeznek ehhez hasonló pruszlikra.
      A másik pruszlik alapanyaga, mintás fekete szövet, melynek szintén csak a háta díszített lapos-, szár- és margitöltéssel, valamint flitterekkel. Tulajdonosa Maczó Andrásné 77 é. asszony leánykorában viselte. Ha két pruszlikot összevetjük, nem kétséges, hogy két egyforma darabbal állunk szembe, még akkor is, ha a ma élők nem emlékeznek a kékfestőpruszliknak a viselésére. Az is lehetséges, hogy ebben az esetben divatról volt szó, viselője látta valahol és levarrta, de általános divattá akkor még nem vált.
      A pruszlikok hímzése először csak pirossal történt, a hátrész továbbra is a szabásvonalak mentén. Virágokkal, levelekkel úgy tervezték, ahogyan azt a hímzendő felület megkívánta. Eleinte először csak a gombolás körül hímeztek keskeny csíkot, a hímzés szélét gyári slingeléssel díszítették.
      Az itt bemutatott első darab többszínű pamutfonallal díszített, de még a hagyományos régi, a gombolás körül hímzett keskeny csíkban. A második pruszlik lila és kék fonallal készült, gyász letelte után hordta a viselője, mert mint mondotta „nem illett rögtön cifrát felvenni”. Ezen a pruszlikon a gombolás két oldalán páros madarak láthatók, a későbbi pruszlikokat már úgy hímezték, hogy ezek helyére is egy-egy sor virág került. A század elején készült hímzett pruszlikok mintái igen aprók voltak, az ezeket felváltó 30-as években divatba jött darabok már nagymintával készültek.
      A kötények alját és két felső sarkát hímezték ki. A két felső sarokba egy-egy virágcsokor kerül. A kötények anyaga gyolcsa. Ezeket a kötényeket megelőzte a kékfestőből vagy fekete glottból való szakácska, melyeket „forhamentlivel” és margit-dísszel varrtak. Később a széleket fehér gépvarrással, vagy fehér laposöltéssel hímezték ki.
      A 30-as években kezdett divatba jönni a hímzett főkötők viselése. Azonban hamar visszatértek a gyári csipkével díszítettre, mert az kevésbé volt munkaigényes. Ugyancsak ezekben az években hordták a kézzel kivarrott fejkendőket, a szögletes kendő egyik sarkát varrták ki, és ezt a sarkát még gyári slingeléssel is díszítették.


Hímzett vállkendő

Viselethez tartozott még a hímzett vállkendő (koszicska), melyet mindig piros mosópamuttal varrtak ki a két megkötőjének sarkát és a hátrész közepét. Ugyancsak a hátrész közepére a sarokminta alatt keresztszemes technikával a leánykori nevüket varrták. A szabott kendő szélére 10-12 cm-es kézi horgolású csipke került.
      A leány ünnepi viseletéhez hozzátartozott még a színes pamutfonallal, laposöltéssel kivarrott zsebkendő, melynek vagy a két szemben lévő sarkába tettek egy-egy csokor virágot, vagy pedig körbe hímezték. Szélére széles gyári slingelés került. Itt kell még megemlíteni az úgynevezett menyasszony avató zsebkendőket, melyek az előbbinél valamivel nagyobbak, igen gazdagon díszítettek. Ezeket a zsebkendőket esküvőkön használták. A templomba az avatáskor vagy a két nyoszolyóasszony fogja a menyasszony feje fölött az avatási szertartás ideje alatt, vagy pedig a koszorúra tették, jelképezve, hogy már asszony.
      Az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy amíg házivásznat használtak, addig keresztszemes hímzést használtak, amikor azonban áttértek a gyolcsra, váltották a hímzést is. A gyolcsokon mindég szabadrajzú hímzéssel találkozunk.
      Öltésmódjuk a lapos-, szár- és huroköltés és margitöltés. Virágokból és levelekből a hímzendő felületnek megfelelően szerkesztik a mintát. Az ingvállak kézelőit egyenes szűk alakban, a pruszlikokat a szabásvonalak mentén és elől a gombolásnál varrták ki. A kötények alját keskenyebb vagy szélesebb csíkalakban hímezték, két felső sarkába egy-egy virágcsokor került. Régebben a megkötőjük egyszerű zsinór volt, a 30-as évektől a kötény anyagával azonos szélesebb megkötőt készítettek, melyeknek végét szintén hímezték.


Menyasszonyi kendő

A fejkendőknek egyik sarkát hímezték. A vállkendőknek három sarkába került hímzés, a zsebkendőket pedig koszorú futja körül, vagy a két szemben lévő sarkában egy monogram, illetve évszám kerül.
      A mintákat nemcsak hivatásos íróasszonyok írták, hanem minden családban volt egy-egy ügyesebb leány, akik ceruzával kirajzolták az előbbi darabokat véve alapul, csak a virágokat variálták, és pedig oly módon, hogy egy-egy új mintát emlékezetből beleírnak. Gyakran élővirágokat próbáltak lerajzolni és kivarrni. Felhasználták a korábbi keresztszemes technikával díszített kézelők mintáit és azokat variálták.

Akadnak ügyes íróasszonyok is. A legügyesebbek közé tartozik Szkubán Jánosné, Velki Mária, Benkó Mihályné stb. Szokás volt az íróasszonyoknak munkáiért napszámmal fizetni. Szkubán Jánosnénak például 30 hold földjük volt. Ő volt a legügyesebb íróasszony, de a sok határi munka miatt csak úgy tudott írni, hogy több asszony igényét egy-egy napra összegyűjtötte és otthon maradt. Az asszonyok viszont ezért ellenszolgáltatásul egy-egy napra napszámba mentek hozzá.
      Egy-egy textil kihímzése nagyon sok esti órát vett igénybe. A földeken dolgoztak nappal és csak este tudtak varrással foglalkozni, és vasárnap. Leggyakrabban használt színek: piros, világoskék, sárga, rózsaszín, zöld, lila, bordó, narancssárga és fehér. Motívumaik: tulipán, szegfű, nefelejcs több színben és többféle rózsa. A 30-as évektől kezdve a természet színeihez igazodnak és megmaradnak a virágoskertek virágainál.
      Egyszerű fehér hímzésen keresztül – melyet a férfiingek elejének hímzésére használtak – fekete-piros, sötétkék-piros, színeződéssel jutott el fokozatosan egyéb színeken keresztül a mai színekig. A színeződést itt is a piacokra, úri és iparos házakhoz bejáratos parasztasszonyok kezdték el, akik portékájuk eladása közben körülnéztek a polgári lakásokban és az ott látott, számukra szépnek talált újdonságokat otthon saját ízlésüknek megfelelően felhasználták. Nagy szerepe volt a színes, széles gyári szalagoknak is, melynek rózsáit ma megtaláljuk nem egy pruszlikon vagy kötényen. Ugyanez a színesedési folyamat játszódik le a szőtteseknél is, de erre egy következő fejezetnél fogok kitérni.
      A hímzés, illetve a varrás tudománya, a színérzék helyes kifejlődése épp oly művészi ösztönt követel, mint „az írás”. Hiába „ír” valaki jól, ha azt a varró nem tudja szépen kivarrni. Aki nem szeret varrni, vagy csúnyán varr, azt megszólják. Ilyenkor rendszerint odaadják bérbe kivarrni. Keskenyebb a díszítés és egyszerűbbek a virágok is azoknál, akik nem szeretnek varrni.
      Néhány kivételtől eltekintve mindenki ért a varráshoz. A kislány a varró felnőttek társaságában korán érdeklődik a hímzés iránt, legelőször a varrást tanulja meg, később, amikor ez már jól megy, akkor a töltött varrást. Ezeket az öltéseket az iskolában kézimunkaórákon is gyakorolják. Először kis zsebkendőkön próbálkoznak. A felnőttek kirajzolják a mintákat. A felnőttek megmutatják az öltés irányát is. A jó varró mindig maga felé ölti be a tűt az anyagba, és a levél vagy szirom hegyétől a közepe felé halad az öltéssel, nem hosszába, mint a magyarok, hanem keresztbe. Egy-egy szirom vagy rózsa kivarrása után átöltenek a következő mintába. Amikor kifogy a fonal a tűből, nem varrják el, szabadon hagyják. Ha a mintával elkészültek és nem tudnak más mintába átölteni, akkor elharapják a fonalat az anyagtól kb. 1-2 cm-re. Megtanítják a kislányokat a helyes hímzésre is, illetve azoknak a színeknek a használatára, melyeket a faluban használnak. Először egy színnel varrják ki az anyagot, pl. zölddel a leveleket, vagy a rózsákat pirossal. Ez határozza aztán meg, hogy milyen más színeket kell hozzáadni. A használt színeknek rendje van; a rózsa az mindég piros, a belseje rózsaszínnel van kitöltve, szárak, levelek zöldek, a nefelejcsek kékek, közepük sárga, a szegfűk rózsaszínek, sárgák, tulipánok szirmai többszínűek, piros, kék, sárga. A bimbók színei rózsaszín és piros. A szászorszépek színei piros és rózsaszínnel kontúrozottak. Amikor már a leányok elsajátították az öltéselemeket és a színezés technikáját, a saját viseleti darabjaikat kezdik varrni, kelengyéjüket is elkészítik.
      A hímzés legfontosabb kelléke a tű és a fonal. Kiválasztása nem kis gond. A varrótűnek vékonynak kell lennie, hogy a vászonba ne hagyjon lyukat, és hosszúnak, hogy a hímzés által megadott szélességeket könnyen tudja átérni. Minden háznál több tű van, az esetleges elvesztés, vagy eltörés miatt ne akadjanak meg a munkában. A pamutot Rétságon, Balassagyarmaton és Vácon szerezték be vásárok alkalmával. A két világháború között a MEZ és a DMC fonalakat használták, mert ezek színtartóak voltak.
       A varrásnál nagyon ügyeltek arra, hogy a kezük tiszta legyen, mert a piszkos, izzadt kézzel készített varrást ki kellett mosni, úgy viszont a fonal veszített a fényéből. A szín tartósságáról kétféle módon győződtek meg, hogy a fonalból egy-két szálat forró vízbe bemártanak, beszappanozzák és a fehér anyag között áthúzzák többször, vagy pedig kivarrnak egy pár motívumot, lúgos vízben kifőzik, ha nem hagy nyomot, akkor nyugodtan varrnak vele. A fenti eljárásokat csak akkor csinálják, ha nem ismerik a fonal márkáját.
      A pamutnak nagy értékes van, vigyáznak rá, hogy kevés vesszen kárba. Ezért papírgyűrűre gombolyítják fel a motringokat, így nem gubancolódik össze. Arra is ügyelnek, hogy ne piszkolódjon, ezért amikor varrnak vele, egy kis dobozba teszik. Mindig gyűszűvel varrnak.
      A színesen kivarrott textíliák mosására nagyon ügyelnek. Igen ritkán mossák, csak akkor, ha nagyon látszik már, hogy piszkos. Mosáshoz eső vagy kútvizet használnak, régebben a vízbe kis hamulúgot tettek, vagy háziszappant használtak. Újabban üzletből vásárolják a mosóport. A gyolcsból készült darabokat keményítik. A szárításra is ügyelnek. A kivarrott ruhát mindig kifordítva terítik ki, hogy a nap ki ne szívja a fonalak színét. Félnedvesen szedik le a kötélről és a visszájáról vasalják, hogy a hímzés szépen kidomborodjon.
      A tiszta ruhákat a sublótokban és a szekrényekben tartják. Az inget kivéve mindent kifordítva hajtanak össze, hogy az esetleges piszkolódástól megóvják. A kikeményített alsószoknyákat a gerendára akasztották fel, hogy ne törjön.
      Ma már igen kevesen járnak Bánkon hímzett ruhákban. Egyre inkább tért hódít a városias ruha, különösen a fiatalok körében. Az idősebb asszonyok meg koruknál fogva nem járhatnak színesen kivarrott holmikban, s így a féltve őrzött hímzett darabok szekrénybe kerülnek, nem használják őket. Az élelmesebbek megpróbálják eladni ott, ahol még viseletben járnak – Ősagárd, Alsópetény – mások pedig a hímzett kötényekből díszpárnákat, a pruszlikból pedig fésűtartókat készítenek.


Hímzett zsebkendő


Baba menyasszonyi viseletben[2]

Összegzésül elmondhatjuk, hogy a bánki hímzés speciális jegyeivel kitűnik a szomszéd községek hímzésanyagából. Színeiket ritmikusan alkalmazzák. Színösszeállításuk abban különbözik a magyarokétól, hogy a kék és zöld színt kevésbé hangsúlyozzák és a virágokat, leveleket keresztben haladó rövid öltésekkel töltik ki.
      A mai színes varrást egykor fehér hímzés előzte meg, ezt a tényt a férfiingeken keresztül tudjuk figyelemmel kísérni. Apránként kapott helyet a piros, piros-fekete, piros-kék színösszeállítás. Az alapanyag, amelyen a hímzések történtek, házivászon volt, amikor a vastag házivászon helyett bolti gyolcsot kezdtek használni, megváltozott a hímzéstechnika is. Az addigi szálszámolás után készült keresztszemes technikával hímzett darabok helyett, szabadrajzú, laposöltéses díszítések kerültek. A kezdetbeni mértanias minták átváltoztak előbb stilizált, majd naturalisztikus virágdíszekké „ahogyan országszerte alakult”.
      A bánkiak hímzéseit a motívumok tagoltsága, pontos kirajzolása és megmunkálása jellemzi. Használati tárgyaikat, ruhadarabjaikat díszítik, hogy azok ne csak hasznosak, hanem szépek is legyenek.


Egy bánki hímzett pruszlik


Fehér főkötő

Felhasznált irodalom

  • Bán Elek: Bánk község viselete és hímzése, 1965., kézirat
  • Bél Mátyás: Notitia Hungariae novae historico-geographica, 1742.
  • Dr. Borovszky Samu: /szerk/ Nógrád vármegye, Országos Monográfia Társaság, Budapest, 1911.
  • Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, Pesten, 1851.
  • Dr. Ladányi Miksa: Nógrád és Hont vármegye, Budapest, 1934.
  • Mocsáry Antal: Nemes Nógrád Vármegyének Históriai, Geographiai, és Statistikai Esmertetése, Pesten, 1820.
  • Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendbeli táblákkal, Pest, 1857.
  • Nógrád megye története I-IV. Salgótarján.
  • Oborni Teréz: Nógrád vármegye népoktatása 1770 1772 között, Nógrád Megyei Múzeumok évkönyve, Salgótarján, 1991.
  • Palotai Gertrúd: A magyarországi női ingek egy szabástípusa, Értesítő XXIII. évf. 1931.
  • Dr. Pacséri Károly: Nógrádvármegye népoktatásának története, Balassagyarmat, 1900.
  • Dr. Praznovszky Mihály: Pedagógusok a reformkori Nógrádban, Nógrádi Művelődés, 1987/4.
  • Shvoj Miklós: Nógrád megye monographiája , 1874 – 1875., Salgótarján, 2006.
  • Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Budapest, 1897.
  • Szomszéd András: Süvegemen nemzetiszín rózsa, Salgótarján, 1999.
  • Végh József: Bánk, a tengerszem 600 éves faluja, Honismereti Kiskönyvtár, Révkomárom, KT Könyv- és Lapkiadó, 2005.
  • Zólyomi József: A Nógrád megyei szlovákok, A Nógrád Megyei Múzeum Évkönyve, Salgótarján, 1983.
Összeállította: Végh József mkl 

[1] Bán Elek: Bánk község viselete és hímzése c. szakdolgozata felhasználásával
[2] Ivanics Istvánné készítette