Vissza az ÉRTÉKTÁR főoldalára  |

Laluja András szobrászművész 
(1934 – 1999)
szellemi hagyatéka - mint kulturális érték

1934-ben született Esztergomban. 1963-ban szerzett diplomát az Iparművészeti Főiskola díszítő szobrász tanszakán Dósa Farkas András, Borsos Miklós és Illés Gyula növendékeként. Tanulmányi úton járt több európai és közel-keleti országban. 1964-óta folyamatosan szerepelt a nyilvánosság előtt. Első egyéni tárlata 1965-ben volt Debrecenben. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola szobrász tanszakának tanára volt három évtizeden keresztül. Monumentális és kisplasztikával, valamint épületszobrászattal foglalkozott, a lemezdomborítás és hegesztés jeles művelőjeként. Munkáit embercentrikus tartalom, konstruktív szerkezet és a formaadás lendületes expressziója jellemzi. Több köztéri szobra került felállításra.


Laluja András

Talán ennyi is elég volna, ha Laluja András művészetét, munkásságát lexikonszerű szócikk tömörségével kellene megfogalmazni. Laluja András azonban több volt annál e tájon, hogy letudjuk a méltatását azzal, hogy emlékezetünk lexikonjába írva ennyivel beérjük.


Laluja András busó szobra a mohácsi Kóló téren

Kötődések. Ezzel a címmel jelent meg egy album a Szlovák Szövetség kiadásában, mely a szlovák nemzetiséghez valamilyen módon kapcsolható művészeket veszi számba. Laluja András esetében ez a cím telitalálat volt. Ha magunkba nézünk lassan-lassan felfedezhetjük, hogy mi valamennyien milyen sok szálon kötődünk dolgokhoz. Családhoz, egy településhez, barátokhoz, egy nemzethez, egy kedvelt jószághoz, virághoz, önmagunk múltjához, álmainkhoz, s közel sem soroltuk fel mindazon szálakat, amelyek befolyásolják, meghatározzák mindennapjainkat. Laluja András esetében mindez tudatosan vállalt és ápolt kötődéssé nemesedett.

Esztergomban született, hisz nagyapja a Keresztény Múzeum gondnoka volt, s szülei ott végeztek a tanítóképzőben. A múzeum szobrainak törölgetésével szerezte az első művészeti impulzusokat. Szülei Kesztölcön kaptak munkát, s az általuk vezetett szlovák kórus és színjátszó csoport felfedeztette vele azt a kultúrát, amely az ő eleinek vérében is csörgedezett. Édesapja betegen tért haza a háborúból, ekkor költöztek haza az ősök földjére, Nézsára. 

Érettségi után állást vállalt, s unalmában agyagszobrokat fabrikált. Czinke Ferenc ekkor került Nézsára iskola igazgatónak. Ő beszélte rá, hogy jelentkezzék a főiskolára. 1964-ben felkérték a képzőművészeti gimnáziumba tanítani. Kicsit nehezen állt rá, hiszen a családban már oly sok volt a pedagógus, hogy ő ki akart lépni ebből a körből, csak szobrász akart lenni. Hamarosan belátta, hogy ez a kötődés sem engedi őt más utakra. Életévé vált a tanítás, s addig élt, míg taníthatott.


A Művészeti Alap igazolványa

Az igazi szülőföldet a Cserhát vidéke jelentette számára. Nézsa, Alsópetény, Bánk, Rétság mindig visszavárta, s nem elsősorban a hétvégi ház miatt. Bánk volt számára az igaz új otthon, de bárhol megjelent térségünkben, volt egy jó ismerőse, egy jó barát, kivel szívesen elbeszélgetett, kivel volt mondanivalójuk egymásnak. S mindig voltak ragyogó ötletei, mindig elindított valamit, hogy rádöbbentsen bennünket, hogy feladatunk, küldetésünk van abban, hogy elődeink üzenetét átadjuk a jövő nemzedékének. Fáradhatatlanul szorgalmazta a régi emlékek fényképezését, a százados síremlékek megmentését, s kifogyhatatlan volt tervekben.


A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanári igazolványa


Szoborkompozíció a Bánki tó partján lévő forrás felett

Az 1968-ban Mohácson felavatott majd hét méteres Busó szobor ép ezt a „hidat” fogta meg ragyogóan. Összhatásában egy nonfiguratív alkotásnak tűnik, mely az évszázados múltból származó sokác hagyomány busó álarcaiból áll össze. Nem véletlen, hogy ez az alkotása egy csapásra meghozta számára a szakma és a nagyközönség elismerését. Egykori méltatója így ír a szoborról: „Különös találkozása a múltnak és jelennek: népi építészeti környezetben – sokác házak között áll…… Mégis úgy érezzük, hogy régtől fogva áll ott, mert annyira szervesen illeszkedik a környezetébe.”

Ez volt Laluja András szobrászművészetének igazi titka. Talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy szemlélete szerint a műveinek is kötődniük kell a környezetükhöz. 

„Elképzeléseimet nem csupán felhők alá, házak közé készítem. A helyszínnel való ismerkedés hatására kezd el motoszkálni bennem: mit és hogyan lehet megvalósítani. Egy mű ugyanis elválaszthatatlan a helyétől, környezetétől. Egy szobornak feladata van: felvidítja, megríkatja az embereket. Megette a fene, ha belesimulnak a tájba. Ha eltűnik, elvész, ha észre sem veszik. Akkor már nem is szobor csak egy megtűrt idegen test.”

Még hosszan lehetne írni Laluja András életéről, műveiről, itt kiállított terveiről, kisplasztikáiról, korai rajzairól, festményeiről. Sajnos alkotójuk már nem jelenhetett meg közöttünk. Az ő kötődése nemzetéhez, nemzetiségéhez, családjához, Bánkhoz, a rétság-környéki emberekhez, barátaihoz, művészi hitvallásához, egy fűzfához, az élet szeretetéhez mindannyiunk számára például szolgálhat. Emlékezzünk rá úgy, hogy közben fogadjuk meg, tovább gondoljuk az általa megálmodott világot! 
 

Összeállította: Végh József mkl 


Laluja András szobrászművészről szülőfaluja, Nézsa honlapján »
Egykori hiradórészlet a mohácsi busó szoborral kapcsolatba »