Vissza az ÉRTÉKTÁR főoldalára  |

Benczúr Miklós emlékezete[1]
(mint kulturális érték)

Bár a szabadságharc kitörésekor nem Bánkon élt, származása miatt mégis szólnunk kell Benczúr Miklós honvéd őrnagy, országgyűlési képviselőről. Apja Benczúr Sámuel bánki evangélikus lelkész volt, ki 1827-ben költözött Nyíregyházára elvállalva az egyházközösség által felkínált lelkészi állást. Ekkor már feleségén és anyósán kívül 8 gyermeke is követte új állomáshelyére. Három leány és öt fiúgyermek között Miklós volt az ötödik, ki 1821-ben született Bánkon. Atyja 1830-ban tüdőbetegségben elhunyt. Az apa, e rövid idő alatt is tekintélyt szerzett magának. Így nem volt egyedülálló az a segítő szándék, amely a nehéz helyzetbe került család iránt az ismerősök és a rokonság részéről megnyilvánult. Miklóst az a Kollmann nevű tanító akarta magához venni, aki maga is öt gyermeket nevelt. Hasonló szándék nyilvánult meg néhány nagyobb gyerek esetében is, azonban az özvegy felvállalta a nyolc gyermek felnevelését. Kitartó erőfeszítése, a nemesi múlttal rendelkező család kedvező örökösödése folytán, lehetőség adódott a gyermekek taníttatására. Adolf és János testvérei után, Benczúr Miklós is lehetőséget kapott a tanulásra, szellemi képességeinek kibontakoztatására. Gimnáziumi tanulmányait 1834-ben Lőcsén kezdte el, s végezte azt el kiváló eredménnyel. Ezt követően az eperjesi kollégiumban szerezte meg azt a tudást, amelyet rövid idejű breznóbányai tanítóskodás, valamint Pesten a Haller családnál folytatott nevelői és egyben jogász állás betöltése után, ügyvédi diplomával a zsebében kamatoztatott. Családjában ő volt a harmadik olyan fiú, aki ügyvédi végzettséget szerzett, s Nyíregyházán, a Benczúr ügyvédi irodában folytatta kenyérkereső foglalkozását.
Az anyja a szabadságharc után összes vagyonát elvesztvén, Benczúr Zsuzsanna[2] nevelőnővel, Miklós nővérével nevelőintézetet nyitott Nyíregyházán.

Mindezek mellett, evangélikus neveltetésük, s a Benczúrokra jellemző, az átlagot meghaladó szellemi képességeik folytán, többen a gyermekek közül, politikai, irodalmi jellegű írásaikkal vettek részt az országos közéletben, különböző lapokban megjelentetve azokat. Adolf, aki 1841-42-ben Nyíregyháza tiszti ügyésze, a Pesti Naplóban, János, aki könyveket jelentetett meg, s élethivatásának inkább tekintette a szellemi alkotást, mint az ügyvédi pályát, a Jelenkorban, Miklós pedig a Honderűben és az Életképekben jelentette meg írásait. Fiatalabb, Zsuzsanna nevű testvérüket az irodalomtörténet is írónőként tartja számon.

Pesten megszerzett képesítése után a fiatal, mindössze 25 éves Miklós, 1846-ban tért vissza Nyíregyházára, s kezdett ügyvédi praxist. Egy évre rá lakosítási, letelepedési kérelmét terjeszti a város képviselőtestülete elé. A forradalom előtti, két éves nyíregyházi tevékenységére nagy aktivitás volt jellemző. Fiatalemberként szerette a táncot, a lányok társaságát. Gyakran volt tréfák kezdeményezője. Mindezek mellett felkészültsége alapján kiemelkedett a többi ügyvéd közül. Megbecsülés és elismerés övezte a városban, még a vezetők részéről is. Ezt annak köszönhette, hogy rendkívüli emberszerető volt. Különösen a szegényeket segítette peres ügyeik megnyerésében, ilyenkor akár az anyagi ellenszolgáltatástól is eltekintett. Testvére talán nem is elfogult értékelése szerint “Miklós bálványa volt a családjának, de bálványa az egész városnak is.”

Ennek bizonyságát adta az 1848. március 15-i pesti forradalmat követő napokban. Testvére visszaemlékezése szerint Nyíregyháza városában is nagy visszhangra találtak a forradalom eredményeként bekövetkezett politikai változások. Miklós, az akkori szellemi élet vérkeringésében benne élő ifjú, a hír vétele után, a hazafias érzelmű társaival együttműködésben “Felhívást” szerkesztve fordultak a talapülés lakosságához. Ebben hangsúlyozták, hogy a nemzet véráldozat nélküli forradalomban tudta megvalósítani évtizedek óta érlelődő reformköveteléseit, melyeket az országgyűlés mindkét háza, s maga a Helytartótanács is elfogadott. Lelkesültségüket, azonosulásukat a forradalom eredményeivel fejezi ki az a megfogalmazásuk, mely szerint: “A nagy öröm Nyíregyházára is elhozatott. Itt is hasonló vér buzog a polgárok ereiben. E napot meg nem ünnepelni polgári bűn lenne.” Maga az idézett mondat kétszer is tartalmazta a polgári kifejezést, s ez egyben utal arra, hogy Nyíregyházán is igen akarták a polgári átalakulást. Felszólították a polgártársakat, “a város közönségét” ünnepély tartására, a középületek kivilágítására. Március 20-án kelt felhívásukban a másnap összeülő megyegyűlésre radikális követelést fogalmaznak meg: a megye rendei engedjék meg minden község képviselőinek, a megye közügyeibe való beleszólást. E felhívásban benne foglaltatott a nemzet egyesítésének a programja. Mindezek mellett a templomajtókra és más épületekre kifüggesztett “Felhívásuk” mellett olvasható volt a pesti forradalmárok által megfogalmazott “12 pont” is. A nevezetes okmány szerkesztőjeként Benczúr Miklóst a nemesek testületének főjegyzőjét, aláírói között hozzá hasonlóan gondolkodó nyíregyházi polgárokat tisztelhetjük.

1848-ban a márciusi napokban a múzeum előtt is tartott beszédeket. Március 31-én a Nyíregyháza város elhatározta, hogy küldöttség által köszönik meg Pestnek, amit az országért tett. A kéttagú deputációba az ékesszóló ügyvédet, Benczúr Miklóst választották meg küldöttnek, aki maga mellé társnak Kováts Ferencet kérte. Pesten, a testvér, Benczúr Zsuzsanna visszaemlékezési szerint, Benczúr János várta őket, majd a Nemzeti Múzeumhoz mentek, s ott egy éppen akkor tartott népgyűlésen a 18 ezres lélekszámú város nevében Benczúr Miklós igen radikális hangú beszédet mondott, mellyel kivívta a pesti közönség rokonszenvét annyira, hogy szállásán este fáklyászenét kapott. Fellépéséről, beszédéről a Pesti Divatlap április 15-ei száma is megemlékezett ekképpen: „...oly radikális szellemű politikai hitvallásokat nyilvánított, melyekhez hasonlót eddig még egy vidéki küldöttség ajkairól sem vala szerencsénk hallani... Ezen elmés és határozott nyilatkozat roppant éljenzésben részesült, a Nyíregyháza közönsége egy percz alatt jelentékeny nevet vívott ki magának. Mindez április 9-én délelőtt történt az ellenzéki körben...” Hazajöttük után, április 26-án ismét népgyűlést tartottak Nyíregyházán. Igen sokan, még vidékről is bejöttek Benczúr Miklóst meghallgatni, s olyan tüntető lelkesedéssel fogadták, mint Pesten.

Kossuth országos felhívására, buzdító szavára kérelemmel fordult a város vezetéséhez: 

“Tisztelt Tanács!
Tömeges felkelés lévén rendelve a hazámban, hazafiúi kötelességemnek tartom fegyvert fogni, s miután az ellenség Pestnek tart, soká telnék nekem azon idő, amelyben a Szabolcsiak elindulhatnának az ellenség elébe. Ez okért elhatározám magam rögtön pár napok alatt a pesti önkéntesek közé állni, és mindaddig amíg a tömeges felkelés tart, azok között szolgálni.

Esedezem tehát a Tisztelt Tanács előtt, hogy kilétemről, vagy itteni viselkedésemről egy bizonyítványt 

Fenti levele bizonyságát adta cselekvő hazaszeretetének. Pesten felkínált kardja és karja az ország védelmét kívánta szolgálni. Azonban erre csak később kerülhetett sor. Valószínűleg a városi tanács nem támogatta egyéni kezdeményezését. Erre Benczúr Miklós a Kossuth felhívásában is szorgalmazott, önkéntes csoport szervezésébe kezdett. Közben a Nyíregyházán felkészülését folytató önkéntes szabolcsi nemzetőrzászlóalj is útba indult a veszélyeztetett térségbe, velük tartva Lajos testvére is. Megnövekedett honvédelmi jellegű feladatai miatt Nyíregyháza képviselőtestülete szeptember 30-i ülésén létrehozott, és teljes közgyűlési jogkörrel ruházott fel egy olyan bizottságot, melynek alapvető feladata a közbátorság feletti felügyelet és intézkedések megtétele volt. A kül- és bel rendőri ügyek továbbra is a kapitányi hivatalhoz tartoztak. A 13 fős, a helyettes polgármester által vezetett közbátorsági bizottságnak egyaránt tagja lett Benczúr János és Benczúr Miklós is. Ugyanezen az ülésükön határoztak a Benczúr Miklós által szervezett lövész csapatnak nevezett önkéntesekből álló 16 fős csoport ellátásával, útba indításával kapcsolatos kérdésekről is.

A schwechati csatában súlyosan megsebesült. Felépülése után, 1849 áprilisában a területvédő céllal szervezett félreguláris Védsereg 4. Szabolcs megyei osztályának századosává nevezték ki. Végül július 18-tól az előbbiekből alakuló 139. honvédzászlóalj parancsnokaként szolgált őrnagyi rangban. Alakulatával Kazinczy Lajos – a későbbi aradi vértanú – ezredes tartalék hadosztályához tartozott. 

A szabadságharc bukása után Benczúr Miklós még nem adta fel. Tovább akart küzdeni. Ennek lehetőségét Komárom várába utazva vélte megtalálni. Ott a komáromi vár parancsnokától, Klapkától kapott megbízás alapján vállalt futár szerepet Erdélybe, megtudni Bemtől annak a további terveit, melynek alapján Klapka maga is meghozhatta döntését. Személyes, kalandos regénybe illő útja nem járt eredménnyel, de megszervezte Klapka értesítését arról, hogy már Bem is elhagyta az országot. Benczúr is Törökországba menekült. 1851-ben hazatért. 

November 19-én, Nyíregyházán két zsandár tartóztatta le, s még aznap elszállították a nagyváradi kerületi hatóság börtönébe, ahol hadbíróság elé állították, s több mint két évet töltött vizsgálati fogságban. A császári hatóságok Kossuth Lajos ügynökét sejtették benne és ezért 1854. február 23-ánNagyváradon kötél általi halálra ítélték, de kegyelem útján mégis csupán várfogságra ítéltetett. Testvérei, rokonai emberfeletti erőfeszítései következtében, 1854 farsang időszakában kapta vissza szabadságát. Kiszabadulása után – miután családja minden vagyonától megfosztatott - családjával Nyíregyházára költözött.

Az ügyvédi tevékenységtől azonban eltiltották. Ő ennek ellenére, más neve alatt gyakorolta azt, s ez által biztosította megélhetését 1857-ben házasságot kötött a nyíregyházi Sulyán Erzsébettel. 1858-tól ismét saját nevén gyakorolhatta ügyvédi hivatását. Az ellenforradalmi szigor enyhülésekor ismét tevékenyen részt vett városa közéletében. Parancsnoka lett a nyíregyházi polgárőrségnek.

1861. évi országgyűlési választásokon, és február 27-énképviselővé választották.  Az országgyűlésen Nyíregyháza város képviseletében a Határozati Párthoz csatlakozott. Az országgyűlés feloszlatása után visszatért a városba, a szűcsök ipartestületénél, illetve a Kállayak családi ügyeiben jogtanácsosként folytatta ügyvédi tevékenységét. 

Haláláig Nyíregyházán élt. Sokat publikált. Nevével gyakran találkozunk a szépirodalmi lapokban. Cikkei a Pesti Hírlapban és a Márczius Tizenötödikében voltak olvashatóak. A kenyérmezei csata című történelmi írását az Életképek 1846. évi v. száma közölte. 

Versei, történeti „beszélyei" a Honderűben, a Pesti Divatlapban, az Életképekben és az Irodalmi Őrben jelentek meg. Nyíregyházán halt meg 1862. június 14-én, a nagyváradi börtönben szerzett betegsége következtében hunyt el életének negyvenkettedik évében. 

Az írói kedvet Frankenburg keltette föl benne s a Pesti Hírlapban (1867. 12. sz.), Haladunk címmel cikke, s Egy család története címmel elbeszélése jelent meg. Írt még a következő lapokba elbeszéléseket: Divatlap (1867.), Képes Világ (1869–70.), Nyíri Közlöny (1871.), Vasárnapi Újság (1871–72.), Képes Néplap (1873.) és Családi Kör (1873.)

Írásainak egy része Várközy Paula, illetve B... úr néven jelent meg (Pesti Hírlap 1867.).

Összeállította: Végh József mkl 
[1] Felhasznált forrás: Tóth Sándor: “Koszorúk a hősnek sírhalmára” (Nyíregyháza, 1999.)
[2] 1825. január 25-én született Bánkon